Szellem a fazékból – Főzni művészet, eladni kunszt

Szellem a fazékból –  Főzni művészet, eladni kunszt

Kétszáz éve jelent meg nemzeti szakácskönyvünk, „a Czifray”. Legalábbis a címlap tanúsága szerint.

Az ajánlójegyzékben azonban nem az év a szenzáció. Hanem a név. A kötet szerzője itt ugyanis nem Czifray. Hanem Czövek István. Trattnernek pedig hinni lehet, hiszen csak tudta, kinek a könyvét adja ki, arról nem is szólva, hogy a Tudományos Gyűjteményt is ő szerkesztette.

Czifrai István tehát kitalált személy. Az első két kiadás címlapján szereplő Cz. I. monogram nem őt, hanem Czövek Istvánt jelöli. A Czifrai nevet (Trattner és Czövek 1828-as halála után) Károlyi István találta ki (ő volt Trattner veje, aki a nyomdát tovább üzemeltette).

Kérdés persze, hogy miért kellett álnév. Hiszen Czövek a kiadó sikeres szerzőjének számított, aki latinból jogi műveket, németből Napóleon-életrajzot, geográfiai tanulmányt, Schiller- és Kotzebue-drámát fordított, számtalan regényes életrajzot is írt, de méhészeti szakmunkát is jegyzett. Egyedül 1816-ban kilenc kötete jelent meg, haláláig több mint húsz. A hajdani sárospataki diákot, teológia- és jogász tanárembert, pesti ügyvédet mindenki ismerte. Miért kellett a nevét Czifraira változtatni? A reformkor hajnalán nem hangzott elég nemzetinek? De hiszen Czövek nobilis, azaz nemes ember volt. Czövek „kegyvesztettségének” lehet, hogy Vitkovics Mihály kritikája volt az oka. A nyelvújítók köréhez tartozó szerb költő 1817-ben egy Kazinczyhoz írt levélben így jellemezte írónkat: „Czövek Istvánt ismerni kívánod. Ő sárospataki deák. Pestre jövén, Trattnerrel ismeretségbe esett, és melléje, fizetés mellett, fordítónak állott be, amint minden munkái fordítások. Az ő munkálásai magyarok, de nem csinosak, sőt gyakran parasztosak.”

Az anekdotákat publikáló Czövek nevének varázsa 1829-re feltehetően erősen megkopott. És mivel a szakácskönyv amúgy is valamelyik bécsi receptgyűjtemény hevenyészett fordítása lehetett, elérkezett az idő egy nemes-nemzetes szakácsmester bemutatására. Ez lett Czifray István, immár „y”-nal.

A legendák pedig tovább éltek. A hatodik kiadás előszavában egy Vasváry Gyula nevű séf (feltehetően ő is kitalált személy) már mentegetőzik a korábbi kiadások miatt: „Boldogúlt Czifray István, Szakács mester, több esztendők előtt, részint nagy Mesterének (a’ fenséges Nádor Ispány Szakácsának) alapos Oktatásait vévén vezérül, részint Magyar Asszonyságoknak szakácsi próbatételeit ’s fogásait tartván szeme előtt, részint pedig idegen nyelvű munkákat is – a’ mennyiben a’ magyar konyhára alkalmazhatók valának – használván, szerkesztette jelen Szakácskönyvét.” Ennek receptjeit bővítette most 1648 darabra Vasváry úr, és ez most már csalhatatlan, pontos receptkönyv, hiszen „az eddig megjelent e’ nembeli munkákban csak az ügyetlen kezekkel összvefértzelt zavarékok nyomait lehet észrevenni”.

Kétszázéves tehát „a Czifray”. Vagy 199? Nem vennénk mérget egyikre sem. Történetét áttekintve azonban kínálkozik egy tanulság. Nemzeti receptgyűjteményünk nem a reformkori magyar konyháról ad hű képet, sokkal inkább a könyvkiadói viszonyainkról. Amit röviden így sommázhatnánk: Főzni kunszt, igaz – de eladni művészet!

Vinkó József – www.valasz.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »