Egy évszázada, a spanyolnátha-járvány által arcokra szögezett maszkokat levetve, indult útjára a huszadik század harmadik évtizede, a „szárnyaló húszas évek”. Az évtized soha korábban nem látott, gyors ütemű technikai fejlődést hozott.
A húszas évek végére a világ, legalábbis annak fejlett része, a felismerhetetlenségig megváltozott: menetrendszerű légijáratok szelték át a kontinenseket, egyre több család otthonában szólalt meg a rádió, és tömegcikké vált a századelőn még unikumnak számító automobil.
Európa és Észak-Amerika az első világháború pokla után belefeledkezett a korlátok nélküli fogyasztásba, így élve meg az új aranykort. Önbizalomtól duzzadó évek követték egymást, első diadalát élte a széles rétegek jólétét biztosító tömegtermelés.
Ahogy Ford T-modellje legurult a gyártószalagról, úgy kapott új távlatot a hétköznapi ember által leküzdhető távolság fogalma. És így kapott új távlatot a halál.
Az emberhalál gyártószalagját ugyancsak a kirobbanóan dinamikus, és ezzel arányosan túlhajszolt húszas években ácsolták. Az évtized végére sötét felhők gyűltek a világ gazdaságának irányt szabó new york-i tőzsde fölé, a száguldás után gyors fékezésre kényszerítve a világ nemzeteit. Egyszeriben világossá vált, hogy a javak halmozásának vannak határai, az Amerikához képest szűkre szabott Európában ez a felismerés még fájdalmasabban hatott.
Az első világháború győztesei által megalázott, de mégis erőtől duzzadó Németországban kész volt a táptalaj ahhoz, hogy a demokrácia rövid kísérletét felváltsa a brutálisan modern tömegember kora.
A mag-Európához képest késésben lévő német történelem minden önellentmondása egyesül a nemzetiszocializmusban. A világ legszűkebb élvonalában járó német tudomány és technika és a porosz tanító nádpálcája, a világ első autópályahálózata és a Harmadik Birodalmat keresztül-kasul beszövő megsemmisítő táborok.
A harmincas években a német nép a maga önellentmondásaitól feszítve ájult bele a nemzetiszocializmusba, a modern német történelem legnépszerűbb kormánya volt Hitleré.
Az éppen aktuális válságával küzdő, dekadensnek ható nyugati világgal szemben elképesztően modern és életerős volt Hitler Németországa, amelyben azonban ott lüktetett az ókori germánok őrülete, a „furor teutonicus” éppúgy, mint a tizenhetedik század vallásháborúinak német földön különösen önpusztító dühe.
Emelkedett szellem és téboly, mint Bach muzsikája a szelekció közben Auschwitzban. Mint a virágos réten várakozók a gázkamra kapujában – riasztóan szakavatott kép az ördög szolgálatába szegődött lélektanról.
Auschwitz a modernitás keserű csúcspontja: az emberségéből kivetkőzött tömegember tornáca egy evilági pokolhoz. A holokauszt kitörölhetetlen csomópont az emberi történelemben, s bár sok illúziót eloszlatott, nem szegte kedvét a tömegembernek a modernitás folytatásától.
A nácik a faj megszállottjai voltak, kikezdve a testvériség sarokkövét a modernitás falából. A kommunisták az osztály papjaiként viselkedtek, lerombolva a modern ember egyenlőségbe vetett hitét. A hosszú huszadik század után az ember utolsó mentsvára a szabadság maradt. Ebbe az új aranykorba vágytunk 1989 őszének illúziókkal teli hónapjaiban. Annyit elértünk, hogy a modernitást lezárjuk, s kaput nyissunk a posztmodernnek.
A tömegember és a totalitás sok huszadik században megismert vonása azonban átjött a kapun.
Ebben az új világban már nem véleménymonopólium van, hanem véleménybuborékok. Sok kicsi, a maga zárt közegében totális világ a huszadik században még egyetlen, imádni kötelezett totalitárius eszme helyett. Ha nem vigyázunk, ezzel a jövőbe vetett hitünk utolsó oszlopát is kidöntjük, a szabadságot.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
