„Losoncon születtem, 1921-benszigorú adatnak ennyi talán elég is –” – írta egyszer önmagáról Szeberényi Lehel. „Arra, hogy fonákul, fanyar mosollyal nézzem az életet, csetelve-botolva, a realitások porát szántva húzzam magam után kényelmetlen fegyvereimet: a groteszkséget és iróniát – már gyerekkoromban erős lökést kaptam. Apám egy temetkezési egyesület pénzbeszedőjeként tartotta fenn magát és családját. Csak akkor volt mit ennünk, ha meghalt valaki. Micsoda kannibáli sors a civilizált Európában – apám a halottak után kapott százalékot.” Életrajzi kezdetnek ennyi talán elég is. Mivel Losoncról már a visszatért magyar időkben száműzték, Bánrévén érettségizett, majd Miskolcon kezdi újságírói pályafutását. Sarkadi Imre hozza fel Budapestre, ahol az ún. „derékhad” íróinak lesz az oszlopos tagja.
Most persze sokan megkérdezhetik (legalábbis azok, akik elolvassák ezt a cikket), kik is voltak az ún. derékhad írói. Ha megnézzük a Magyar Művészeti Akadémia minap megjelent lexikonát (Magyar irodalmi művek 1956-2016), talán őket mellőzik a leglátványosabban, holott olyan írók tartoztak ehhez a csoporthoz, mint Sarkadi Imre, Örkény István, Karinthy Ferenc, Bárány Tamás, Cseres Tibor, Dobozy Imre, Gyárfás Miklós vagy Fekete Gyula, akik egy rendkívül bonyolult korban fogtak tollat a kezükbe, hogy írásaikkal megváltsák a világot. Egy fél világot elpusztító világégés után, amikor a megmaradtak két világhatalom érdekövezetébe kerültek, s az átmenet bizony nem volt teher- és vámmentes.
Az író a sematizmus vesztegzárán átvergődve találhatta meg a saját hangját. Ha megtalálta. S mire igazából megtalálta, addigra a vasfüggöny leomlott, s az 1989 után eszmélő nemzedék gondolkodás nélkül kidobott mindent, amit egy egész korosztály létrehozott. Minőségtől függetlenül.
Ennek az áldozata lett Szeberényi Lehel is, aki nagy tervekkel lépett az irodalom világába, néha túl sokat is markolt, életműve ezért eleve foghíjas, s azt a keveset is, ami maradandónak tűnt, kidobták mint a felesleges szennyest. Pedig a 2001-ben megjelent emlékkönyv szerzői egy alkotóilag is fontos, szerkesztőként és emberként végtelenül szeretni való emberként állítanak neki emléket Páskándi Gézától Orbán Ottón át Domokos Mátyásig.
1980-ban írja meg az Emlékek völgye című önéletrajzi kötetét, amelyben emléket állít a harmincas évek Losoncának is. Az eszmélés időszaka, a gimnáziumi évek, amikor a faliújságon viszontláthatja első írásait, a Móricznak írt öntudatos levél, amelyhez mellékeli egyik új írását, az Öntudatos falut.
„Nem tartom a legjobb munkámnak, de ha csakugyan tehetséges vagyok, felfedezed ebben is az írót, ha pedig nem, akkor a legjobbat is hiába küldöm” – írja tegeződve Móricznak, s nem csak Móricz fedezi fel benne az írót, aki válaszlevelében csak ennyit ír vissza: „Neked fiú, írnod kell!”, hanem a gimnázium vezetése is, akik viszont kevésbé méltányolják, s csak a vak véletlennek köszönheti, hogy Bánrévén le tud érettségizni. Itt kap munkát is a helyi községházán a háború utolsó éveiben, majd a felszabadulás után a nemzeti Parasztpárt putnoki és ózdi járási titkára lesz.
„Negyvenöt neki, mint egész nemzedékének az ígéret földjére érkezést jelentette. A nagy illúzió, egy eposzi történet lehetősége, amiben részesül majd a generáció, amelyiket hamarosan az irodalom derékhadaként emlegetett az elkötelezett kritika, amelyik szerette használni a hadászati terminológiát. Szeberényi Lehel is a politika sodrában kezdte, mint társai, akik egymás közt kormoránoknak szerettek emlegetni magukat. Volt pár esztendő földosztással, parasztpárttal, újságírással, midőn az illúziók még valóságnak láttatták magukat, de a kezdeti pátosz, ami Szeberényi pályakezdését is jellemezte, nem igen tartott tovább e néhány esztendőnél” – emlékezett vissza Szeberényi Lehelre, mindenki Lehusára Bata Imre irodalomtörténész. Szülőföldjére nem tér vissza, de maradt a tágabb régióban. A Szabad Szó regionális változatainak, a Miskolci Szabad Szónak, majd az Északi Szabad Szónak lesz a munkatársa abban a bizonyos hőskorszakban. „A felszabadult nép első lépéseit közelről láthattam. A parasztokét jobban. Közöttük voltam; ügyükért lobogtam huszonnégy évesen” – írja visszaemlékezéseiben, együtt járja az északi régiókat a nála egy évvel fiatalabb Fekete Gyulával, s a miskolci szerkesztőségben fut össze a nála pár hónappal fiatalabb Sarkadi Imrével, hogy megszülessen egy alig pár éves, mégis legendás barátság.
Ki ez a fura figura, honnan keveredett? Valami gondtalan, vedlett, szürke katonaposztó lógott rajta (katona sose volt), derekán kötéllel összefogva, mely rojtosan lecsüngött. Tar koponyájának mintha különös képessége lett volna összegyűjteni és szétsugározni a fényeket, máris vidám lámpással szolgált, derengést hozott a sötét étkezőbe”
– emlékszik vissza a kor Petőfijére, aki a dühöngő ifjúságot is előbb írta meg, mint később nagy hírű kortársa. Szeberényi később egész kötetet (Családi körben) szentelt Sarkadi Imrének, amelyben nem az író Sarkadit ismerjük meg, hanem az embert és barátot s a sorsukat meghatározó kort.
„Tud mesélni. Eredendő tehetség. Csak forgatni, mutogatni, »eladni« nem tudja magát. Erre alkalmatlan. Ő arra született, hogy írjon” – emlékszik rá vissza Mátyás István. Mielőtt megjelenhetne a falusi átalakulásokról írt Napkelte c. regénye, kénytelen megírni A hegyek elmozdulnak c. sematikus munkásregényt, de ez volt a feltétele, hogy azt is kiadhassa, amit akar. 1956-ban, a forradalom előestéjén jelenik meg a Szalmácska c. regénye, amely a sematizmus egyik első komoly bírálatának számít. Kertész Ákos szerint már az is csoda volt, hogy megjelenhetett Palotai Boris Keserű mandula c. regényével együtt.
A regény egy vonzó, életvidám fiatalasszony, Szalmácska története, akinek a férjét egy távoli szénbányába helyezik. A szatirikus hangnem a későbbiekben is annyira jellemző a munkáira, bár egyik kritikusa, B. Nagy László szerint ezek a művek legkevésbé sem szatírák. Egy ideig a Kortárs rovatvezetője, ahol számos tehetséget indít útjára.
Nézzük, mit ír például Esterházy Péterről:
„Jó kis tükrözéses novella, tele a belső történés apró finomságaival, kitűnő a gyermekszem torzító szöge, s a groteszk fénytórésben szívszorítóan hat a »kitelepítéses« világ valósága, ahogy ezt az alom-ragyogású gyermekvilágot meglegyinti. Azt hiszem, a fiú eddigi próbálkozásainak legjobb darabja. Érett, igazi irodalom, egyedi világ.” De dicséri Bodor Ádám egyik novelláját is: „Kitűnő novella. Klasszikusan tiszta. A sorok közötti fojtottságot remekül viszi végig, a dráma kibomlásáig.” Erre mondanánk, szerkesztőként nagyon jó, tűpontos szeme volt.
1962-ben családostul otthagyja a poros, zajos fővárost, s kiköltözik Leányfalura, a Duna ölelésébe. Sok-sok írói terve van, amelyekről Cseres Tibornak mesél egy interjújában. Innen tudjuk meg, egyik fantasztikus regénye ötezer évvel játszódik majd az atompusztulás után, egy másik regénynének hőse egy gátőr lesz, ahogy regényhőst tervez fiáról, Gáborról, s egy vaskos szociográfiát a Duna-kanyarról. Leányfalu időtlen idők óta vonzotta az írókat, Móricz után Karinthy Ferenc és mások telepednek le a festői településen. Már itt írja róla Mátyás István: „Vékony csontú, törékeny fiatalember, akinek egész valójából annyira sugárzott a jóság, a tisztesség, az élhetetlenség, az emberszeretet, hogy nem is csodálkozhatott senki, amiért mindig egy hatalmas nemet juhászkutya őrizte.”
S hogy mi is valósult meg a terveiből? A Tibike Tartaroszban, amelyben azt vizsgálja, kimaradhat-e, kivonulhat-e valaki a borzalmakból (lásd. Sánta Ferenc ugyancsak akkoriban keletkezett Az ötödik pecsét c. regényét), a hatvanas évek végén írja meg a Jeromos, a kőfejű című humoros kisregényét, amelyet gyorsan meg is filmesítenek Tímár István rendezésében (Én vagyok Jeromos), aki remek érzékkel a címszerepre Alfonzót nyeri meg, mellette olyanok játszanak a filmben, mint Harsányi Gábor, Kállai Ferenc, Psota Irén, Bujtor István és Pálos Zsuzsa. Mai szemmel nehezen érthető, a rendszer hogyan engedte megjelenni ezt a korszak működését a teljes meztelenségében megmutató szatírát, amelynek története egy árnyékszék körül mozog. 1980-ban jelenik meg az Emlékek völgye c. emlékirata, amely a losonci kezdetektől Sarkadi Imrén át prágai és perui élményéig foglal össze hatvan esztendőt. S ha már Prágát említjük, ne feledkezzünk meg Čapek fordításairól sem. Még 1953-ban Cseres Tiborral és Vészi Endrével közösen megírja bulgáriai úti élményeit, majd búcsúzóul 1996-ban egykori perui utazását (Levelem küldöm inkák országából) veti papírra.
Közben háromszor kap József Attila-díjat. De még életében meg kell, hogy élje, elfelejtették. Nemcsak a szlovákiai magyar irodalom nem jegyzi a nevét, a magyar sem. „Nem (csak) Te vagy süllyesztőben: az egész magyar irodalom erre a sorsra jutott (legalábbis s amit magyar irodalomnak hittünk és hiszünk). Nem tudom, mit lehetne ez ellen tenni, egyet azonban biztosan, dolgozni kell, írni kell, s reménykedni a feltámadásban” – próbálja vigasztalni 1998-ban hozzá írott levelében Domokos Mátyás.
Születésének meg nem élt 80. születésnapjára (1998 áprilisában halt meg váratlanul) 2001-ben a szentendrei Pest Megyei Könyvtár úgyszintén Emlékek völgye címmel kiadott egy remek emlékkönyvet, amelyben Cseres Tibortól Páskándi Gézán, Orbán Ottón, Kertész Ákoson, Baranyi Ferencen, Polcz Alaine-n és Jókai Annán át Szabó Magdáig az akkori kortárs magyar írók színe-java emlékezett a szerkesztő-író Szeberényi Lehelre, de azóta is néma csend. „Valahol talán még tudják a nevünk” – reménykedett egyik utolsó bejegyzésében. Tudjuk, a remény hal meg utoljára.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
