Százesztendősen is derűvel szemléli a jövőt

Százesztendősen is derűvel szemléli a jövőt

A bardoci Hadnagy családban akkor is eseménynek számított március 15-e, amikor ezt a hatalom nem nézte jó szemmel. Az esetenként átlagosnál kicsit hangsúlyosabb ünneplésben volt némi vitézkedés is, de a mulatozás okát valójában az adta, hogy András bácsi épp a nevezetes napon született. A 101. életévébe lépett egykori mezőgazdasági munkás, majd fogatos nem mutatja korát, akár tíz-tizenöt esztendőt letagadhatna, s emlékezőtehetsége is kiváló.

András bácsi hatalmas családban nőtt fel. Édesapja első felesége a hetedik gyermek világrahozatalakor hunyt el, ezért újranősülni kényszerült. Négygyermekes székelyszáldobosi asszony lett a kiválasztott, akitől még született három – Andriska lett a legkisebb –, azaz volt idő, amikor tizennégy (!) gyermek futkorászott egyszerre Hadnagyék portáján.

Először 1938-ban sorozták be, esztendőre rá el is vitték román katonának, de nem sokat hordta a mundért, mert amikor 1940-ben a magyarok bevonultak Észak-Erdélybe, őket – az ezredorvos köszönetével, amiért olyan jól dolgoztak – hazaküldték. Ez jól is fogott, mert így lett ideje, hogy 1941-ben megnősüljön, elvegye azt a kislányt, Tókos Esztert, akivel bő hat évtizeden keresztül igazi társként éltek. A honvédséghez 1944. március 24-én rukkolt be, de itt sem szolgált hosszú ideig, mert alig egy év múlva Mezőzombornál fogságba esett.

Huszonhat hónapos fogságát a Don-vidéken töltötte, a legközelebbi város Sztalinó volt (mai neve Donyeck – szerk. megj.). Előbb könnyű munkát végeztettek velük, de hamarosan bányába küldték. Cipője olyannyira felsértette a lábát, hogy kórházba kellett szállítani, s felmerült, le kell vágni. A műtétnek és az orvosok odaadó munkájának hála, lába megmaradt, sérülésének köszönhetően a bányába sem kellett visszatérnie, helyette a láger udvarán dolgoztatták. Újabb betegség döntötte le lábáról, vérhast kapott, de a kórházban ismét jó kezekbe került, egy kis papírba csomagolt portól néhány nap alatt meggyógyult, s az emberséges gondozást is csak dicsérni tudja, amit jól példáz az is, hogy a tíz magyarnak külön helyet jelöltek ki az osztályon. Felépülését követően továbbra is a kórháznál tartották, ahol csoportjuk meszelt, festett, takarított, javítási munkálatokat végzett, ám ez sem tartott sokáig, „Az orvosok bejöttek, megtapogatták a seggünket, s akinek kemény volt, nem maradhatott. Mivel én egy jó barátom javaslatára azt mondtam, ács vagyok, egy gyár építéséhez vittek. Akkora termek voltak benne, hogy az egyik végéből nem láttunk át a másikba. Nehéz volt a munka, alig bírtam, hamarosan le is fogytam közel nyolcvanról negyvenre. A gyengélkedőben voltam, amikor egyszer bejött egy orosz orvos és tolmácsnak egy magyar, s felolvastak öt nevet, köztük az enyémet. A magyar orvos azt mondta: »Hadnagy András, maga hazamehet«, s hamarosan fel is tettek egy olyan szerelvényre, amelyen több lágerből szabadult magyarok voltak” – idézte fel szabadulásának pillanatait ünneplőinek az aggastyán.


Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »