Száz év múlva

Száz év múlva

Nemrégiben találták meg restaurátorok azt a két pergament, amelyet 1777-ben egy apró spanyol város káplánja, bizonyos Joaquín Mínguez rejtett el a templomában kereszten függő Krisztus-szobor – hogy is mondjam – hátsójában. Az ilyen faszobrok kétségkívül üregesek, de nem volt szokás a jövő számára üzenetet elhelyezni bennük, jegyezték meg a meglepett megtalálók. Krisztus teste mint időkapszula?!

Nem klasszikus, hiszen az időkapszula lepecsételt fémtároló inkább, amelybe jellemző tárgyakat, képeket helyeznek. Az első ilyet a fenti dátumnál évszázadokkal később, az 1937-es New York-i világkiállítás alkalmával készítették rézből, krómból, ezüstből, és 15 méter mélyen várja, hogy ötezer év múltán kiássák. Korábbról akaratlan időkapszulákról beszélhetünk. Ilyen a pompeji leletek egy része. Igazi művészi elgondolás a strandlabda méretű KEO műhold is, amely számos információt tartalmaz rólunk, és 50 ezer éves utat szántak neki, amely után visszatérne a Földre, hogy itt aztán a csuda tudja, kik vagy mik megtalálják. De nyolc éve ugyancsak Spanyolországban, Madridban, az 1834-ben készült Miguel de Cervantes, a Don Quijote szerzője feliratú szobor alatt találtak ládikát, benne egyebek mellett a derék szerző jeles könyvének néhány 1819-es példányával. A nemrég meglelt írás tartalmazza a szobor készítőjének nevén túl azt is, hogy miféle gabonákat termesztettek, milyen boruk volt, és beszámol a jellemző betegségekről, mint a tífusz vagy a malária. Ír az emberek kedvenc szórakozásairól, labda- és kártyajátékokról, meg arról is, hogy működik az inkvizíció.

Megtetszett az ötlet. Én is lekörmöltem a magam üzenetét a jövőnek, majd beléptem vele egy templomba, és körbejárva méregettem egy Krisztus-szobrot, amely diszkréten a keresztfához simult. Ám amikor fájdalmas pillantása találkozott az enyémmel, éppen megszólalt a Bach Jesu, meine Freudét éneklő kórus, letettem tehát eredeti tervemről.

Hírdetés

http://mno.hu/

Ehelyett itt hagyom az utókorra a ma lenyomatát. Miszerint nekünk is vannak hasonló gabonáink, amelyek közül néhány génmódosított, szintén iszunk jó borokat, de akad szőlőmentes is. Mi is szórakozunk, van labdajátékunk, focinak nevezzük, bár nem ismerjük túl jól a szabályait, inkább csak stadionjaink épülnek hozzá. A gyerekek számítógépen játszanak, a felnőttek legfőképpen egymás idegeivel. Beszélgetni a Facebookon szoktunk, ahová cukiságokról teszünk föl képeket. Legutóbb egy kis fekete állatot láttam kék szalaggal a fején, egy kislány ölében, a szöveg hozzá: „Fenrirke kutyuska”. Nekem inkább farkasnak tűnt. Alatta komment: „ez itt egy újabb sötétség kora”. Írója talán a hasonló nevű skandináv mitologikus szörnyfarkasra gondolt, amely gonoszságával elvette a világosságot az emberektől, széttépte a legerősebb láncokat is, és végül egy trükkös, leheletvékony varázszsinórral tudták csak megkötni. Mifelénk sok ilyen farkas szaladgál szabadon – magyar magyarnak farkasa, mondaná Plautus. De ugyancsak ő biztat: „ki a rosszat bátran tűri, az megkapja majd a jót”. Vajon elég-e most bátran tűrni ahhoz, hogy a farkasok és a birkák között emberek legyünk?

http://mno.hu/

Addig is: sokunk hatalmas üzemekben dolgozik, ahonnan hatalmas emberek hatalmas pénzeket visznek el külföldre. Amerikai és kínai kajával tömjük magunkat, jobbára a ruházatunk is kínai. Azt gondolnák, megszállottan érdeklődünk a távol-keleti kultúra iránt, pedig nem. És mi voltunk az a generáció, mely a tengerpartok kagylóit és csigáit mindenféle színű műanyag darabkákra cserélte fel. Van népbetegségünk, depressziónak nevezzük, leginkább a szontyoli ábrázatról lehet felismerni, meg az orr alatt motyogásról, amelyben olykor a tévéhíradóból is ismert nevek keverednek mindenféle szalonképtelen szavakkal. Ezektől inkább megkímélném egyelőre a kedves jövőbeli olvasót.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »