Számmisztika

A szokásosnál is nagyobb felhajtás közepette nyújtotta be a kormány a 2017-es költségvetés tervezetét, amire hetek óta nagy izgalommal várt a szakma, hiszen végre kiderülhetett: mi is az a nullás büdzsé. Az ötletet Orbán Viktor miniszterelnök dobta be a köztudatba az év elején, amikor arról beszélt, már jövőre el kell érni, hogy az állam pontosan annyit költsön, mint amennyi bevételre számíthat. Vagyis megszűnik a sokat ostorozott hiány, és ezzel bekerülünk az elitklubba, a rendszeresen többletet produkáló németek és norvégok mellé. Szerencsére hosszú hónapok munkájával sikerült meggyőzni a miniszterelnököt arról, hogy a túlságosan gyors deficitcsökkentés grandiózus – ha az idei adatból indulunk ki, akkor egy év alatt 700 milliárd forintos – megszorításhoz vezetne, ami a 2018-as parlamenti választás előtt aligha lenne bölcs cselekedet. De a nullás büdzsé fogalma velünk maradt, és a 2017-es tervezet megmutatta, mit is értsünk rajta. Semmi esetre sem azt, hogy az állam nem költ többet, mint amennyit beszed. Hiába osztja a törvényjavaslat három részre a költségvetést, amelyből az egyik részhez pont annyi bevételt rendel, mint amennyi kiadást. A másik két halmaz egyenlege együttesen már 1166 milliárdos mínuszt mutat. A kiadások és bevételek ide-odapakolása ellenére tehát a hiány nem tűnik el, sőt: GDP-arányosan 2,4 százalékosra hízik, ami több a vártnál, és messze áll a nullától. Ennek fényében különösen megmosolyogtató az, amit a kormány a törvényjavaslat indoklásában állít: „a 2017-es költségvetéssel egy újabb lépést teszünk egyik nagy célunk felé, amit nullszaldós költségvetésnek hívunk”.

Sokan gondolják, hogy az egész hókuszpókusz elsősorban a hitelminősítőknek szól: ha ennyire jók vagyunk, akkor már igazán kiemelhetnék hazánkat a bóvli kategóriából. Pedig ők nem várják el ehhez a nullás vagy a pluszos költségvetést. Aggasztóbbnak találják a növekvő korrupciót, a kiszámíthatatlan gazdaságpolitikát vagy a jegybank és alapítványainak esztelen pénzszórását. Érthetetlen az egész szemfényvesztés azért is, mert a kormány végeredményben nem titkolja, hogy ez már egy választási költségvetés, s megkezdi az osztogatást. Ennek nyomai fellelhetők a büdzsében, és Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter is büszkén sorolta sajtótájékoztatóján a különféle adócsökkentéseket, kedvezményeket, életpályamodelleket. Épp csak a rezsicsökkentés szó nem hangzott el. Ám hogy valójában mi a fontos az Orbán-kormánynak, azt nehéz kihámozni a törvényjavaslatból. Némi reménysugarat jelent, hogy – legalábbis papíron – az oktatásra 270, egészségügyre 167 milliárd forinttal több jut a jövő évi büdzsében. Talán mégsem tüntettek hiába, minden megfélemlítési szándék ellenére, a tanárok és a nővérek. Persze egyáltalán nem biztos, hogy majd valóban a megfelelő helyekre – például a tanárok vagy a kórházi dolgozók fizetésének emelésére, a lerobbant infrastruktúra fejlesztésére – csorog a pénz. A fenti összegek pedig messze nem elegendők ahhoz, hogy visszapótolják a második és harmadik Orbán-kormány alatt elvett forrásokat. Szakértői becslések szerint 2010 óta – egy esztendőt kivéve – GDP-arányosan folyamatosan és jelentősen csökkentek az állami egészségügyre és oktatásra fordított összegek. Ezért a 2017-es költségvetésben megígért plusz forrásokon felül további, legalább 200-300 milliárd forintot kellene „betolni” mindkét ágazatba ahhoz, hogy elérjük a 2010-es szintet.

Kérdés, valóban meghallotta-e a nép szavát a kormány, s jól gazdálkodik a pluszforrásként ígért pénzekkel jövőre, vagy rendeleti úton, illetve jegybanki mintára, unortodox módon költi el a százmilliárdokat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 28.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »