„Szakolca elmélyülést és elcsendesedést jelentett számomra”

„Szakolca elmélyülést és elcsendesedést jelentett számomra”

1937. április nyolcadikán temették Szegeden a Nyugat első nemzedékének jeles költőjét, Juhász Gyulát. A szertartás után Sík Sándor piarista szerzetes, egyetemi tanár a bölcsészeti kar nagy előadótermében hosszabb előadásban méltatta az elhunyt költő életútját. „Juhász Gyula rögtön egyéni hang volt a magyar lírában” – mondta. – „Költészetének alapvonása a passzivitás, a békesség vágya és az elvonultság.” Ezeket a szavakat olvasva óhatatlanul a nevezetes felvidéki város, Szakolca jut az eszünkbe.

Az a város, ahol a jeles 18. századi író, Gvadányi József töltötte utolsó éveit, s amely város az utolsó királykoronázó esztergomi érseket, Csernoch János bíborost adta a magyarságnak.

Hat évtizeddel ezelőtt  Juhász Gyula szakolcai időszakát közel háromszáz oldalas könyvben dolgozta föl a kitűnő felvidéki író-irodalomtörténész, Szalatnai Rezső, aki maga is ebben a városban diákoskodott (Szalatnai: Juhász Gyula hatszáz napja. Bp., 1962). De fontos tanulmányt szentelt Juhász itteni működésének Péter László, a költő életművének szakavatott kutatója is (Irodalmi Szemle 1991. 8. sz., 885-896. o.). Bár a költő egyik első, Szakolcán kelt, Babits Mihálynak küldött levelében (1911. szeptember 8.) a száműzetés helyeként említi a felvidéki várost („Tomiból írok, Szakolcáról…”), rögtön hozzáteszi, hogy „a régi Juhász nincs többé, a halálvágyó barát helyett egy lemondó, de élnivágyó ember van”.

Tudjuk, a Szakolcán töltött hatszáz nap az egyik legtermékenyebb időszak a költő életében. S nemcsak mennyiségi értelemben. 1933-ban a Nyitravármegye című lapnak nyilatkozva így fogalmazott a költő, aki Szakolca előtt a nagyváradi premonteri gimnáziumban tanított:

Hírdetés

„Szakolca két esztendeje számomra a romanticizmus állomása volt. Vallásos lírám ekkor virágzott ki, és magyarságom ekkor vált erősen tudatossá. Nagyvárad után, ahol a Sturm und Drang lendületeit és változatait éltem át Ady táborában, Szakolca elmélyülést és elcsendesedést jelentett számomra. A múlt árnyai és a jövő árnyai kísértettek, és én megértem a szenvedésre”

Sík Sándor korábban idézett megállapítására rímelnek ezek a vallomásos sorok.

Visszaemlékezésekből tudjuk, Juhászt szerették Szakolcán. Olyannyira, hogy miután áthelyezték a makói gimnáziumba, akkor sem felejtkeztek meg róla. Amikor a költő új verskötetének kiadót keresett, Szakolca sietett az egykori főgimnáziumi tanár segítségére: a polgármester javaslatára a város 105 korona támogatást szavazott meg. „Könnyesen, meghatottan fogadtam a ragaszkodást, a kis végváros, a magyar Hamupipőke üdvözletét” – fogalmazott néhány évvel később a költő.

Végváros…. Szakolca emléke élete végéig elkísérte a költőt. Kitűnő kisregényének (Orbán lelke) cselekménye Pozsonyban és Végváron játszódik – Végvár rajzában Szakolcára ismerünk. De versben is felbukkan a felvidéki város emléke. 1929-ben született a költő Szakolca című költeménye:

1920-ban írt Nefelejcs című versét ezzel a két sorral indította Juhász Gyula: „Bús Morva mentén árva kis Szakolca, / Emlékszel-e a régi vándorodra”. Szakolca emlékszik. Több mint egy évtizede emléktábla hirdeti a szakolcai gimnázium falán, hogy itt tanított egykoron a nagy költő.


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »