Szaffi örökké gyönyörű, és a rókákat sem lövik le

Szaffi örökké gyönyörű, és a rókákat sem lövik le

Szaffi és én egyidősek vagyunk, és volt olyan időszak az életemben, hogy szerettem volna, ha valamiképpen lehetséges lenne a találkozás egy rajzfilmfigura és egy ember között, vagyis éppen Szaffi és közöttem. Azt hiszem, szerelmes voltam belé, de ez akkortájt lehetett, amikor Lillába is szerelmes voltam, meg Bernibe is, szóval valahol az óvoda környékén. Azóta Szaffi egy szemernyit sem változott, szóval az imáim meghallgatásra találtak, miszerint hálás lennék, ha Szaffi lenne olyan kedves, és tartaná magát az eddigiekhez, vagyis nem öregedne: maradjon olyan fiatal és gyönyörű, mint amilyen volt már születése pillanatában. Én viszont mostanra erősen őszülök, az imácskák messze elmaradtak, úgyhogy kénytelen-kelletlen letettem abbeli vágyamról, hogy valaha Szaffi és én egy pár legyünk, de az nyújt némi vigaszt, hogy Lillával és Bernivel sem jutottam sokra az életben.

– Papa, te a rókákat nem lövöd le, ugye? – kérdeztem nagyjából ugyanakkor, amikor szerelmes voltam Szaffiba, vadász nagyapámtól, miután megnéztem a Vukot. Ő azt mondta, nem, és persze hazudott. De hát mit mondhatott volna egy néhány éves gyereknek, aki sírva nézte végig Karak halálát? Aztán jó néhány évvel később, amikor már a gyilkos kamasz bőrében éltem az életem, és végül is simabőrűként tengtem-lengtem az udvaron, feszt verebekre lövöldöztem egy Slavia 631-es légpuskával, egészen addig, amíg meg nem láttam ismét a tévében a Vili, a verebet. A puska azóta rozsdásodik valahol a pincében.

Ezek a személyes kötődések jutottak először eszembe, amikor észrevettem, hogy most van Dargay Attila születésnapja, aki 90 évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. A világhírű animációsrajzfilm-rendező és képregényrajzoló munkássága valószínűleg minden Magyarországon élő emberhez eljutott, s nem hiszem, hogy él ma ezen a környéken olyan, aki a rajzfilmlajstrom felsorolása közben ne találna címet, amit ismer és látott.

A jó matekosok mindeközben már kiszámolhatták, hogy Dargay Attila 1927. június 20-án született Mezőnyéken (ma Nyékládháza, miután 1932-ben egyesült Mezőnyék és Ládháza). A művészi pálya nem volt meglepetés a családban, anyai nagyapja vándorszínészkedett, de írt és zenélt is, lányának, Dargay édesanyjának pedig gyönyörű hangja volt. Édesapját korán elvesztette, mindössze ötéves volt, amikor félárva lett. A zenélést maga is elkezdte, nagybőgőn játszott, de a rajz vonzotta leginkább, és erre frappáns magyarázata volt: mert ez az egyik legolcsóbb játék. S ha arra gondolunk, hogy egy rajzfilmje sincs állat nélkül, akkor arra az a magyarázat, hogy már gyerekként is rajongott az állatokért, leginkább a kutyákért.

Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán tanult, ahol Burghardt Rezső impresszionista festő tanítványa lett, közben pedig a diósgyőri vasgyárban kereste meg a tanévre valót, de a szakosodása már nem jöhetett létre: 1949-ben osztályidegennek nyilvánították, és eltanácsolták. Ekkor a budapesti Nemzeti Színházhoz került, díszletfestőtanoncként dolgozott, s innen ment át Macskássy Gyulához, „a magyar rajzfilm atyjához”, akinél először kifutófiú volt, de később aztán az ott kialakult csapat alapozta meg a Pannónia Filmstúdió sikertörténetét.

Dargay ebben a közegben alakította ki saját, elnagyolt stílusát, ami nagyon jól passzolt a szatirikus, humoros filmjeihez. A hatvanas években a Jankovics–Dargay–Nepp hármas alkotta meg az első felnőtteknek szóló magyar rajzfilmsorozat hősét, Gusztávot (1964–1968), s aztán számos rövidfilm után Dargay rendezte a Pannónia első egész estés sikerfilmjét, a Lúdas Matyit (1976). Utána pedig jöttek sorban a klasszikusok: a Vuk (1981), a Szaffi (1984), valamint Az erdő kapitánya (1988) – a Vili, a verébnek (1989) Dargay nem rendezője, hanem dramaturgja volt. Közben pedig ifjúsági és gyermeklapoknak rajzolt (Pajtás, Kajla kutya, Dörmögő Dömötör).

Dargay Attilát a munka éltette, volt olyan figurája, amit kétszázszor is lerajzolt, hogy tökéletes legyen. Mindezt persze nem lehet úgy csinálni, hogy az ember nem szereti a gyerekeket. És nagyon szerette őket, a véleményük nagyon sokat számított neki egészen 2009. október 20-án bekövetkezett haláláig. Szaffi pedig, mint már mondtam, még mindig ugyanolyan gyönyörű.

Dicső és meredekDargay felesége és állandó munkatársa Henrik Irén, a Pannónia Filmstúdió operatőre volt, aki férjének köszönhetően lett autodidakta operatőr, és június 11-én ünnepelte 80. születésnapját. Amikor idén tavasszal újra megnyitotta kapuit a Pannónia, miután a 2000-ben magára hagyott épületet felújították, nyílt egy emlékkiállítás is , egyrészt Dargayra emlékezve, de leginkább a 40 évvel ezelőtt bemutatott Lúdas Matyira, Henrik Irén a kiállításmegnyitón mondott néhány szót: „A Pannónia Filmstúdió dicső időszaka a magyar kulturális életnek egyben egy meredek időszaka volt: sok tehetség külföldre ment ebben az időben, vagy különböző racionalizálási folyamatok következtében a pálya elhagyására kényszerült. Néhány ember azonban ennek az épületnek a falai között lehetőséget kapott arra, hogy valami nagyot alkosson, és éltek is a lehetőséggel. Később 300 fősre duzzadt a stúdióban dolgozók száma, és máig nehéz elhinni, hogy az egész egyik pillanatról a másikra darabjaira hullott.” Mi csak azt sajnáljuk, hogy a tárlat még Dargay születésének 90. évfordulója előtt, május végén bezárt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.06.20.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »