Szabó Kornél- Hülyék vagyunk?

Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.–
Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért, amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete fektetett belé.
Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget nyújtani, úgy tegyük meg.
A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel áll összeköttetésben.
A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkorra bizalmat érez felénk, és ennek tudatában érezzük felelősségünket.

Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?
Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő, az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.
Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát, mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való átverekedéshez.
A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére, a végső megoldás helyességét illetően.

Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és azt mondja:
– Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.
Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem tesz meg.
Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák.
Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj, a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos elhinni is.
Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.
Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy segítő szándékkal hívják elő ezeket.
Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét, akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk, szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért éljük úgy az életünket ahogy.
A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne. Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen „KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a valóságban láthatjuk. Mert vannak.

Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebírkózni a múltunk és jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába.
Hansúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat, képmásokat.
A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk.
Rajtunk áll. Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést. Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen szükség.
Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk belátására korlátozódik.
Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.
Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive, avagy belső késztetés.

Idézem a definíciót:
„A motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük késztetésnek, azaz drive-nak. A drive egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt helyreállító viselkedés felé irányít.”

Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.
Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a nyálelválasztást.
Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és bizonyítása.
Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.
Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az alapját, a stabilátását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori személyiségünknek.
Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük a feladatokat, és nem átéljük.
Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel.
Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz először, ez a helyes.
Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk. Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.
Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a mélyből látjuk a magasságokat.

Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérhetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?

Szabó Kornél


Forrás:disszidensblog.blogspot.com
Tovább a cikkre »