Szabó József, az egri Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa a lectio divináról

Szabó József, az egri Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa a lectio divináról

Szabó József, az egri Érseki Papnevelő Intézet spirituálisa tartott lelkigyakorlatot augusztus 29-től szeptember 1-ig a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak. „Isten szeretetének megtapasztalása kell hogy erősödjön bennünk” – hangsúlyozta a lelkigyakorlat kapcsán vele készített interjúban.

– Milyen gondolatokat hozott magával az egyházmegye papjainak?

– A lelkigyakorlat témája a lectio divina volt, ami a bencés hagyományból ered és a jelentése nem szó szerint fordítva: a Szentírás imádkozva való olvasása. Úgy állítottam össze ezt a lelkigyakorlatot, hogy lectio divinát végeztünk. Ez azért is nagyon jó, mert a pap, amikor készül a vasárnapi prédikációra, akkor az adott szentírási részt át tudja imádkozni. A szemináriumban mi ezt hét napra osztjuk el. Hétfőn történik a lectio: az evangéliumi rész elolvasása és megértése – Mit akar mondani a szent szerző? Előtte kérjük a Szentlelket, hogy a mi életünkben váljon ez valóra. Ő, aki bennünk is él, sugalmazta ezt a szöveget.

A második nap következik a meditatio, az elmélkedés. A Szentírást a saját életemre alkalmazom: mit mond az evangélium, és az én életemben hogyan van ez jelen? Mit akar Jézus, és hol tartok én ebben? Például a vasárnapi evangéliumban (Lk 14,25–33) azt olvassuk, „aki nem gyűlöli apját, anyját, testvérét meg a szeretteit, az nem lehet az én tanítványom”. Gyűlölni, az egy igen erős kifejezés… Ezt inkább úgy lehetne mondani: „aki jobban szeret bárkit, mint engem, az nem lehet a tanítványom”. Alapvető téma, hogy az én életemben ki az első, kihez ragaszkodom, milyen bálványaim vannak?

A harmadik nap az oratio, vagyis az imádság – valamilyen gyümölcse lett az elmélkedésemnek. Nem olyan egyszerű mindig megélni az evangéliumot. Kijön mondjuk eredményként, hogy jobban ragaszkodom emberekhez, sikerhez, helyzetekhez, munkához, mint magához Jézushoz! Érzem a tehetetlenségemet, és elkezdek erre a szándékra imádkozni.

A lelkigyakorlaton persze vettük a különböző imaformákat is, és nagy hangsúlyt fektettem a hálaadásra és a dicsőítésre. A hálaadásban hitigazságokat vallunk meg, vagyis hitvallást teszünk, de úgy, hogy hálát adunk Istennek: „Hálát adok Uram azért, mert te végtelenül szeretsz!” Valaki úgy imádkozik, hogy: „Uram, ne hagyj el! Uram, kérlek, ne büntess meg!” Ezért kár imádkozni. Inkább adjunk hálát a szeretetért, amiért velünk van, amiért a jóságát megmutatja rajtunk, amiért számára nincs lehetetlen, és csodát tud tenni az életünkben, meg tudja magát dicsőíteni… Ezek hitigazságok, és ha ezeket erősítem magamban, akkor a hitem egyre jobban növekszik. Csak utána jön a kérés. Tehát ennek a technikáját ismertük meg, illetve, hogy ezek hogyan kapcsolódnak össze.

A lectio divina negyedik pontja a contemplatio, a szemlélődés. Először beszéltünk a szövegről, utána vezetett szemlélődést végeztünk közösen. Az említett evangéliumi résznél például az a kulcs, hogy sokszor azért ragaszkodok jobban emberekhez, tárgyakhoz, helyzetekhez, bálványokhoz, mert őket jobban szeretem, de azt is érzem, hogy ők jobban szeretnek, vagy ők az örömöm forrásai. A szemlélődésben a befogadáson van a hangsúly. Aktív figyelemmel az Istenre tekintek, és azt a kegyelmet kérem, hogy tapasztaljam meg az ő szeretetét. Egy fél órán át csendben voltunk, ezt a kegyelemet kérve. A végén egy szentírási idézet következett: „drága vagy a szememben, ezt mondja nekem az Úr”. Volt, aki a keresztet nézte, ahogy Jézus az értünk való szeretetéből szenved; nem elmélkedett rajta, hanem csak nézte. A lényeg, hogy a szeretettapasztalat erősödjön bennünk.

A következő állomás az úgynevezett actio. Ez az evangélium megélése, gyakorlatra váltása. Jézus a hegyi beszéd végén világosan beszél arról, hogy a bölcs ember az, aki hallgatja az evangéliumot és tettekre is váltja. A balga ember pedig az, aki hallgatja, még tetszik is neki, de nem váltja tettekre. Ebben a részben keressük azt, hogyan lehet a megfelelő evangéliumi részt tettekre váltani. Visszatérve a példánkra, ha valaki mindennél jobban szereti az Istent – még a szeretteit is megelőzve –, annak az egyik és legfontosabb gyümölcse, hogy a szeretteit helyesebben és sokkal jobban tudja szeretni. Ez benne az örömhír. Sokszor a szeretet nevében annyi butaságot csinálnak emberek – kezdve a majomszeretettől az elkényeztetésig –, sok szerepzavar alakul ki emiatt, és hosszú távon sok kára adódik az egész családnak. Megnéztük konkrét helyzetekben a cselekvés lehetőségét.

Mivel a lectio divina hét napra van lebontva, két nap jut az actióra. Vasárnap pedig a pap a homíliában erről sokkal mélyebben tud beszélni. A lelkigyakorlat lényege persze nem az, hogy valaki jobban tudjon prédikálni, hanem különböző imaformák elmélyítése, és az, hogy közben az Istennel való kapcsolata egyre inkább erősödjön, a pap tüzes lelkületű legyen.

– Ez tehát egy igazi frissítő a papok számára, ami segít a szolgálatuk végzésében. Hogyan fogadták a papjaink az esetleg újszerű hozzáállást?

– Igazából ezt mindenki tanulja a szemináriumban, ezek nem új imaformák. Az elmélkedés és szemlélődés a szentek életében is jelen volt… Valójában az a kérdés, hogy ezeket ki mennyire gyakorolja… A papoknál is nagy csapda, hogy sok a munka, a szemlélődés pedig időt kíván: le kell nyugodni hozzá. Ez semmittevésnek is tűnhet. Könnyebb dolgozni, valamit csinálni, telefonálni, intézkedni, pörögni, és ezekhez indokot is találni… Azért is állítottam össze úgy ezt a lectio divinát, hogy reális és élhető legyen. Az, hogy mindennap elmélkedjen, szemlélődjön, meg minden mást csináljon, az egy egyházmegyés pap számára nem nagyon megvalósítható. De ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mindennap legalább fél óra személyes ima legyen. Ezt írja Szent II. János Pál pápa is a papnevelésről: vannak a pap életében kötelező imák – a szentmise, a zsolozsma, a hívekkel való ima ˜–, de minden papnak szüksége van egy olyan imára, amely a mély, személyes istenkapcsolatot elmélyíti. Nem fogalmazza meg, de tulajdonképpen itt az elmélkedésről, a szemlélődésről és ennek egyik formájáról, a csendes szentségimádásról van szó.

Beszéltünk olyan gyakorlati dolgokról is, hogy a szentségimádást nem csak este tízkor lehet végezni, amikor a pap hazamegy és már fáradt… A mise előtt kinyithatja a tabernákulumajtót, és a hívekkel csendes szentségimádást végezhet. Ez a papnak is az imája, és a hívek is jelen vannak. Előtte lehet szólni pár szót a szemlélődésről…

Az atyáknak azt is elmondtam, minél mélyebben megtanul valaki imádkozni, annál nagyobb vágya lesz arra, hogy másokat is megtanítson erre. A régiek megszoktak egyes imádságokat, az nekik kielégítő lehet, de a fiatalok már másra vágynak. A világ felgyorsult, esetleg a családi háttér zavaros, ezért szeretnének valamit, ami stabilitást ad, ami mély és személyes. Ha mi nem tanítjuk a szemlélődést, akkor jönnek a mindenféle guruk, az okkultizmus. Rengeteg álvallás jelent meg, és sokan elmennek ebbe az irányba. Én is vezettem most otthon egy Szentlélek-szemináriumot, és a kérdőíven rajta volt, hogy ki vett részt vagy érdeklődött az okkultizmus iránt. Hát sokan válaszoltak igennel… Amikor rákérdeztem, hogy hajlandók-e abbahagyni, akkor azt mondták, hogy csak akkor, ha találnak jobbat, vagy ha valaki megmagyarázza nekik, hogy az miért rossz. És beszélgetve velük, elmondták, ha előbb tudták volna, hogy az egyházban vannak ilyen mélységek – a szentségimádásban, az imaformákban is –, akkor eszükbe sem jutott volna, hogy elmenjenek ilyenre. Csak azt érezték, valahogy nekik lapos a mi gyakorlatunk, és kerestek valami mást. De most felfedezték azt, hogy az egyház milyen gazdag, így természetes nekik, hogy tiszta szívvel így imádkozzanak. Persze azt sem tudták, hogy az okkultizmus, a „new age” milyen károkat tud okozni.

A papoknak hangsúlyozom, mekkora igény van arra, főleg a fiatalok körében, hogy mélyen imádkozzanak, imádkozni tanuljanak, a személyes imára. A rózsafüzér-társulatos imákba a fiatalok már sokszor nem tudnak bekapcsolódni. De tapasztalatból mondom, hogy a Szentlélek-szemináriumra, ha megszervezzük, vagy szentségimádásra jönnek, sőt, kifejezetten kérik. Most is szervezzük az egri bazilikában. A Szentlélek-szemináriumon először egy megosztás, tanítás, közösségi beszélgetés van, és egy óra szentségimádás. Ez utóbbihoz nagyon ragaszkodnak. Tehát nem kell rábeszélni őket, ha már megérezték az ízét.

– Visszatérnék a beszélgetésünk egy gondolatára, amely Isten szeretetének megtapasztalására, megérzésére vonatkozott. Ez a híveket is erősen foglalkoztatja. Sokkal könnyebb azt szeretni, akit látunk, hallunk, érintünk, aki szép szavakat mond nekünk, és jót tesz a gyakorlatban velünk. No de hogyan érezhetjük meg jól Isten szeretetét? Nekem egyszer egy gyóntató azt mondta, hogy a minket körülvevő világban, a szépben, a jóban, családunk szeretetében, jóságában, hiszen ez mind maga Isten…

– Amit elmondott, azzal egészíteném ki, hogy kétségtelenül, Istent mindenben meg lehet találni akkor, ha valaki tényleg odafigyel arra, hogy az Istent felfedezze. A szeretet megtapasztalásának több összetevője van. Ez összetett valóság, és egyénenként változik. Például a kérő imának a minősége részben függ az istenképtől és az önképtől. Ez nagyban meghatározza, hogy én mit tudok befogadni. Ha rossz az önképem és pláne az istenképem is, akkor abból elég zűrzavaros dolog lesz. Ez az „Uram, irgalmazz-lelkület”, ami inkább félelmet szül, mint a szeretet megtapasztalását. Ilyenkor lelkigyakorlatok, imák, lelkivezetés által, sőt, még pszichológus vagy terápia segítségével is javítani kell az önképen.

A másik pedig a helyes istenkép kialakítása, ami tanulási folyamat eredménye. Vannak nagyon jó lelki könyvek, imádság, szentségimádás, melyek segíthetnek ebben. De nagyon hatékony az istenkép kialakítására a hálaadás és a dicsőítés! Ezért az egyik kedvenc imám – és erről beszélek a legszívesebben –, amikor hitigazságokat vallok meg: „Dicsőítelek téged, Uram, mert jó vagy! Dicsőítelek, mert te vagy a szeretet! Dicsőítelek és áldalak téged, mert te végtelenül szeretsz engem!” Ez Isten nagyságáról szól, és arról, ahogyan ő engem néz. És persze elgondolkodunk: „Engem?! Hát rajtam mit szeret az Isten?” És ilyenkor hitből, tudatosan megvallom, ha jól esik, ha nem, hogy: „Hálát adok, Jézusom, hogy te szeretsz engem. Hálát adok, hogy te gyönyörködsz bennem. Hálát adok, hogy te ugyanúgy szeretsz, mint más embert, mint a római pápát vagy bárkit. Hálát adok, hogy te vagy a szeretet, és arra szomjazol, hogy ezt átadd nekem, és ezt be tudjam fogadni, és hogy te legyél az örömöm.”

Sokszor ez áldozattal jár. Szoktam is mondani, időnként ez a kereszthordozás egyik formája. Nem az, hogy én mennyit szenvedek. Valaki – elnézést a kifejezésért – a butasága miatt szenved. Az nem kereszthordozás. Én inkább az előbbivel arra gondolok, hogy az érzelmeim másfelé húznának, a neveltetésem miatt, de az igazságot vallom meg, ami az Isten – ez a dicsőítés. Ahogyan engem szeret, ahogyan hozzám viszonyul – ez a hálaadás. Ez az aggodalmaskodás egyik legjobb ellenszere. Valaki csak maga körül forog: „Mi lesz akkor, ha? (…) Nem tudom.” Az a biztos, hogy akármi lesz, az Isten velem van. Ez például egy nagyon hatékony eszköz.

Mindenképpen szükséges olvasni a Szentírást, elmélkedni róla, lelkigyakorlatokon részt venni. Ez egy összetett valóság, ha valakiben ott él a vágy, megtalálja a módját, mert sok eszköz áll a rendelkezésére. Amikor elmélyül, akkor döbben rá, hogy igazából egész életében erre vágyott, vagy nagyon sok bűnt azért követett el, mert valamire vágyott, csak nem tudta, hogy mire.

Forrás és fotó: Szatmári Római Katolikus Egyházmegye

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »