A szabadság fogalma elvont fogalom, absztrakció, így önmagában üres. Ezért vagyunk vele úgy, hogy miközben a mibenléte magától értetődőnek tűnik fel, addig ha konkrét tartalommal kell megtölteni, váratlan bonyodalmakba ütközünk. Úgy vagyunk a szabadság fogalmával is, mint ahogyan Augustinus fogalmazott az időről: ha senki sem kérdezi, tudjuk, ha meg kell magyarázni, nem tudjuk.
A szabadság fogalma is akkor kap értelmet, ha értelmezve van, vagyis ha konkrét tartalommal telítődik meg. Ezért aztán nem kell csodálkozni azon, hogy míg maga a szabadság eszméje örök, addig az ember története a szabadság-értelmezések sokaságát vonultatja fel.
A keresztyén szabadságfogalom azért problematikus, mert a lényegét illetően nem illeszthető a történelmi szabadságkísérletek szakadatlan sorába. Eszkatológikus dimenziója van.
Míg ugyanis a történelmi szabadságtörekvések általános kerete az emberek, embercsoportok közötti küzdelmek, addig a keresztyén szabadság gondolata meghaladja ezt az evilági síkot. Sőt, a keresztyén szabadságfogalomnak éppen az a tartalma, hogy az embert kiemeli a szabadságért folytatott hajsza soha véget nem érő körforgásából.
Ezért lehet a keresztyén szabadságtapasztalat alaptörténete a szabadságától látszólag megfosztott, vereséget szenvedett, meghalt Jézus Krisztus, aki feltámadt, és aki ezzel minden evilági történeti szabadságtörekvést viszonylagossá tett, és a valódi szabadság tartalmának új dimenzióját nyitotta meg az ember számára.
Eszerint az ember akkor juthat el áhított szabadságának végső teljességére, ha Jézus Krisztuson keresztül részese lehet annak a közösségnek, amely közte, mármint Jézus Krisztus és az Atya között fennáll.
Be kell látni, hogy ezt a szabadságértelmezést elég nehéz megérteni, mert az amúgy örök és egyetemes szabadságkérdés megoldását kiemeli a történelemből. Ezért van az, hogy a keresztyén szabadságfogalom folytonos félreértések áldozata.
Ugyanakkor éppen abban, hogy a keresztyénség a szabadság megvalósulását nem valamilyen humanista erőfeszítéstől várja, egyúttal a kritikáját is adja mindenféle evilági utópisztikus szabadságtörekvésnek.
Az alapkérdés ugyanis nem az, hogy az emberek egymás közt folytatott küzdelmében hogyan valósítható meg a szabadság, hanem az, hogy az ember maga hogyan lehet szabad önnön, erkölcsileg elégtelen természetétől.
A szabadság kiteljesedésének akadálya ugyanis mindig: az ember. Nem dinoszauruszok vagy marslakók veszélyeztetik a mindenki által hőn áhított szabadság megvalósulását.
Ezért a keresztyén szabadságfogalom, amely nem az ember által kiharcolt, hanem az Istentől kapott, és az ember végső sorsára vonatkozó szabadságról beszél, nemhogy nem illuzórikus, hanem kőkeményen realista. Ugyanakkor ez a realizmus olyan belső függetlenséget ad, amely megóvja az embert mindenféle utópisztikus, forradalmi, rajongó szabadságváradalomtól.