Svábok kitelepítése: sötétben érjetek haza!

Svábok kitelepítése: sötétben érjetek haza!

Hetven évvel ezelőtt telepítettek ki Magyarország területéről Németországba egyes becslések szerint 235 ezer, más számítások szerint 185 ezer svábot. Bodrogi László és Szále László Visszaszököttek című könyve egy Pest megyei község, Szigetújfalu kitelepítettjeinek sorsát mutatja be, elsősorban olyan újfalusi svábokat szólaltatva meg, akik kitelepítésüket követően visszaszöktek. Abba az országba, amelyik kitaszította őket a teljes létbizonytalanságba. Werny László és családja is ezt az utat választotta.

Nem volt könnyű dolga Bodrogi Lászlónak és Szále Lászlónak, amikor megírták a Visszaszököttek című könyvet, amely egy Csepel-szigeti település, Szigetújfalu svábjainak 1946-os kitelepítését mutatja be. A szerzők munkájuk során írásos forrásokra és a szemtanúk, valamint a túlélők beszámolóira támaszkodtak, ám a fellelhető dokumentáció – finoman szólva is – foghíjas volt: Bodrogi László elmondása szerint például hiába kereste az úgynevezett vagonlistákat, nyomukat sem lelte sehol Magyarországon. Kereste pedig a Pest Megyei Levéltárban, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Központi Statisztikai Hivatalban, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalnál, sőt még a MÁV archívumaiban is – mindhiába. Ezért csak naplókra és a kitelepítést szorgalmazó pártok belső levelezéseire támaszkodhattak a szerzők.

Talán ez a dokumentumhiány az oka, hogy még a témával foglalkozó történelmi munkák sem említik: hetven évvel ezelőtt Szigetújfalu lakosságának gyakorlatilag a felét, több mint 800 személyt telepítettek ki a németországi Kassel környéki falvakba. Az egyébként radiológus főorvosként dolgozó, szigetújfalusi Bodrogi László azonban több évtized alatt számos történetet hallott a kitelepítettekről, hiszen az ő családja is érintett volt. A könyv is így indul: „Négyévesen én is kint voltam akkor a szigetújfalusi állomáson, és velük akartam menni.”

Ez a személyes hangvétel végig meghatározza az indulásról, az utazásról, a megérkezésről, a helyben maradásról és a visszaszökésről szóló beszámolókat. Az egyes szám első személyben megfogalmazott monológok tökéletesen visszaadják azt a bizonytalanságot, amely a háború utáni éveket jellemezte. Azt a korszakot, amikor bármi megtörténhetett, és amiről sok szereplő még hét évtized után is csak óvatosan mer beszélni.

Werny László és és felesége, Szeltner Hedvig

Talán éppen emiatt a félelem miatt nincs benne a köztudatban, hogy többen a kitelepítettek közül visszaszöktek Magyarországra. A könyv elsősorban őket szólaltatja meg, továbbá olyan kitelepített svábokat, akik megtalálták a számításukat Németországban, aztán olyanokat, akiket nem telepítettek ki, végül a Szigetújfaluba betelepítettek közül néhányat. Bodrogi László elmondta: a könyv megírásának hároméves folyamata alatt sok mindent megértett, ám az a mai napig megfoghatatlan számára, miként lehetséges, hogy nem maradt tartós indulat egyik csoport tagjaiban sem, és hogy végül is mi késztette arra a visszaszökötteket, hogy megtegyék viszontagságos útjukat hazafelé.

A hazáját nem lehet kiűzni az emberből

Werny László, aki tizennyolc évesen indult haza kitelepítését követően, azzal magyarázza ezt, hogy a hazájából kiűzhetnek egy embert, de a hazáját nem lehet kiűzni az emberből. Hihetetlenül hangozhat, de nyelvi nehézségeik is voltak odakint, a sváb nyelv ugyanis közelebb áll az osztrákok által beszélt némethez, mint az ottani dialektushoz. Nehéz volt a sorsunk – mondja –, de ennél is nehezebb volt számára a honvágy.

Egyébként még csak különösebb előkészületeket sem tettek a visszaútra. Háromszor kapták el őket az osztrák–magyar határon, végül csak megengedték nekik, hogy hazainduljanak. Jegygyűrűket és aranyláncokat adtak el Sopronban, ám így is apácák segítették ki őket, hogy meglegyen mindannyiuk vonatjegye. Ám a kinti életnél és a hazaszökésnél is keményebb három esztendő várt rájuk. Szigetújfaluba nem mehettek, mert féltek a feljelentésektől, ezért aztán 1949 őszéig – a hazaszökötteknek amnesztiát hirdető rendeletig – távolabbi településeken dolgoztak napszámosként, cselédként. Féltek ugyanis – joggal –, hogy a telepesek rájuk hívják az ÁVO-t. Azonnal elő is állították volna őket, elvégre magyar állampolgárságuktól is megfosztották a „batyusokat”.

Werny László unokatestvére, a szintén hazaszökött Perndl Ferencné Kirchner Anna szinte metaforikusan írja le egy mondatban, hova tértek haza a kitelepítettek. Budapesten meg kellett állniuk, ahol nagynénjük a jobb rejtőzködés lehetőségének reményében azt tanácsolta nekik: sötétben érjetek haza.

De hogy e borongós kép ellenére mégis mennyire rendíthetetlen maradt a magyarsága a visszaszökött újfalusiaknak, arra szolgáljon bizonyítékul az alábbi párbeszéd. (Werny Lászlóval a német–magyar barátságos labdarúgó-mérkőzés másnapján beszélgettünk – a szerk.)

– Laci bácsi, kinek szurkolt tegnap?
– Ó, hát micsoda kérdés ez! Természetesen a magyaroknak!
– És 1954-ben, a döntőben?

Werny László válaszul egy fényképet vesz le a szekrényükről. Puskás Ferenc és ő kapaszkodnak össze a fotón. 
– Akkor is a magyaroknak drukkoltam. Amúgy tudja, mi volt a Puskás másik beceneve az Öcsi mellett?  
– Igen. Sváb. 
– Úgy van, azelőtt Purczeldek voltak.

A cikk hosszabb változatát a Magyar Nemzet Magazin június 11-én megjelenő számában olvashatják.

A Visszaszököttek című könyvet a szerzők június 10-én 17 órakor dedikálják a 87. Ünnepi Könyvhéten. Vörösmarty tér, Noran Libro Kiadó.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »