Az elmúlt esztendő végén hóágyúval ugyan használhatóvá tették a kisebbik sípályát, a télietlen idő mégsem kedvezett a sízőknek. Komor, szürkésbarna erdőben egy fehér, széles hónyelv várta őket, többnyire olvadtan, csak ritkán elfogadhatóbban. De így is jó volt, így is lehetőséget teremtett a mozgásra vágyóknak, a legtürelmetlenebbeknek és a legelszántabbaknak, felnőtteknek, gyermekeknek egyaránt. Friss a levegő, az ebéd is jobban esik majd otthon – mondogatta egyik enyhe délelőtt Jóska bácsi, a nyolcvankét esztendős sepsiszentgyörgyi veterán síző. Igaza volt, igaza van, s nemcsak azok érthetnek egyet vele, akik felcsatolták léceiket, hanem azok is, akik csak nézelődni, levegőzni érkeztek Sugásfürdőre az araszolgató kisvonattal.
Aparócska, síző gyermekek kanyarognak tehát újra a kicsi pályán, edzést tartanak. Szépen egymás mögött ívelve ereszkednek, az ábécé betűit kirajzolva, öröm nézni őket. Jó látni a folytonosságot, azt, hogy újra ott folytatják, ahol tavaly márciusban abbahagyták. Őket látva akár arra is lehet gondolni, hogy bár esélytelenebbek, mint a magas hegyek környékén élő sporttársaik, jobbára mégis csak rajtuk múlik, cseperedik-e fel közülük egy-két székelyföldi síbajnok… De az sem baj, ha mégsem lesznek a legjobbak között, mert rendszeresen levegőn vannak, mozognak, sportolnak, acélozzák idegszálaikat. És ez az életforma egyre jobban felértékelődik beszűkült, okoseszközökhöz kötődő, ám mégis korlátok közé szorított világunkban. Sőt, mi több, a kis síző palánták csapatot alkotnak, tekintettel kell lenniük egymásra, el kell fogadniuk közösségük szabályait. És e közösségek, bármennyire aprócskák is, szintén egyre értékesebbé válnak.
Sugásfürdő nem csupán közösségteremtő hely, varázsa otthonosságában is rejlik. Nyoma sincs a tavaly év eleji tömeginváziónak, s bár az év első hetében még érzékelhető volt az esztendőfordulós, kiadósabb vendégjárás, később megcsappantak a távolabbról érkezettek, s a januári enyhe napokon inkább a helybélieké lett a tér. Ismerős arcok bukkantak fel mindenütt, rendszeresen és folyamatosan. A pályán, a sorban és a büfében. Ahol egyébként a sízés után a legropogósabb a szalmakrumpli és legillatosabb a sült kolbász, s ahonnan még az otthon maradottaknak is lehet pici ajándékot vásárolni…
Így teltek tehát az elmúlt időszakban a napok, délutánok és esték, mígnem a múlt héten hidegebbre fordult az idő, és végre újra beindíthatták a hóágyúkat, s egy héttel ezelőtt már remek pályának örvendezhettek a Sugásfürdőt választó sízők. Éjjel is szórták a havat, de este is, miközben a megvilágított sípályán kicsik s nagyok egyaránt lefelé suhantak. Mint mindig, a kezdők bizonytalanabbak, a legkisebbek oktatói felügyelet mellett próbálkoztak, s az avatottabbak bátran íveltek. Aztán amikor egyik este fagyossá vált a levegő – az akkori meghittség mégis emlékezetes marad –, majdhogynem tökéletessé vált a kicsi pálya. De az igazi tél még akkor is váratott magára.
Most végre megérkezett. Napok óta egyre fehérebb minden, a nagyobbik sípálya is, azt már korábban elkezdték szórni műhóval, napokon belül vélhetően használhatóvá is válhat. A hideg és a hó egyre inkább hatalmába keríti Sugásfürdőt is, újólag emlékeztetve arra, hogy ez a Sepsiszentgyörgytől alig kőhajításnyira lévő kis település és annak környéke felbecsülhetetlen értéket jelent. És e szerethető, bensőséges kistérség nemcsak azoknak fontos, akik hazajárókként üdvözlik ott egymást, hanem mindazoknak, akik pontosan tudják, hogy Sugásfürdő nem csupán a békesség lehetséges szigete, hanem olyan, mint egy tüdő, amely a sepsiszentgyörgyieket lélegezteti.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
