Spiró a kirakatban – avagy hol a határ a nemzetgyalázásban?

Székesfehérvár fő utcáján sétálok. Kínzó hiányérzetem támad. Nincsen sehol egy könyvesbolt? Egyszer csak észreveszem, hogy van. Vajda János Könyvesbolt. Nézem kirakatait. Vajda sehol, de Spiró van, és nyilván nem csak a kirakatban. Eloldalgok…

Magyar Menedék - Nemzeti Könyvhét

Ha nevét hallom, mindjárt egy valamire asszociálok. A „Jönnek” című „versére”. Ugye emlékszünk még rá? De ha netán mégsem, idemásolom:

Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,
fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból,
csönd van. Senki se pisszen. Alantról
kevéske hűlt költő csontujja int.
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
csámcsogva, hersegve szívnák a vért –
miért is? ki tudja. Trianonért? –
mered pár utcanév pici csontujja.
Ez olyan klíma: itt folyton beborul,
ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,
hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,
és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
hogy bebizonyítsuk:
nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Nem tévedés, 1984-ben írta ezt a nevezett. Tehát neki már a kései Kádár-korszakban is módfelett zavaró volt, hogy vannak „mélymagyarok”, vagy nemes egyszerűséggel „szemetek”. Kikre is gondolhatott? Na kikre? Válaszul Eörsi (Schleiffer) István jutott eszembe. A kilencvenes években azt mondta egyszer, a Kádár-korszak legnagyobb bűne az volt, hogy nem fojtotta el a magyar nacionalizmust, azért működhet most Csurka István.

Mondhatnók persze, ne egyetlen alkotása alapján ítéljünk meg valakit. Csakhogy kérdezem, amit idéztem, alkotás egyáltalán? Aztán szintén kérdés, mi van még Spiró tarsolyában? Nem, szinte nincsen olyan megnyilatkozása, amiben ne fröcsögne, gyűlölne mindenkit, aki magyar. Sőt azt is, aki keresztény. Mert őt nemcsak a „mélymagyarok” kergetik ki a világból, hanem a keresztények is. Sőt a legnagyobb botránykő szemében maga Jézus. Ennek illusztrálására íme három szemelvény „A Fogság” című kötetéből:

„Ez a feltámadott Felkent, ez nem jó ötlet. Ebben csak eszelősök hihetnek, a gyöngék, az éretlenek, az eleve vesztésre születtek, azok pedig nem erősek.”

„Azok a tébolyultak egyszer ki fogják találni, hogy a Felkent, akiben hisznek, voltaképpen a Teremtő fia.”

„Zseniális ötlet, hogy valaki, egy ember feltámadt, és arra kell várni, hogy ismét megjelenjen. Az sem akármilyen ötlet, hogy nem számít, ki zsidó, ki nem az, bárki lehet kiválasztott, csak ezt az egyet, a feltámadást fogadja el… Nem kell hozzá tudni semmit, sem írni, sem olvasni, sem előírásokat betartani és mindenkiből pap lesz, mindenki szent, aki hisz a Feltámadottban, és örök életet nyer ezáltal!… Még szertartások sincsenek! Esznek, őt dicsérik, együtt vannak, és ezzel meg van oldva a magány, meg van oldva a halhatatlanság… Nincs még egy ennyire együgyű vallás a piacon! Őrült háború lesz ebből a zsidóságon belül, ez lesz az igazi zsidó háború, és ki fog szabadulni a zsidóságból ez a téboly, a vesztesek tébolya, és győzni fog, mert mindig a vesztesek vannak többen… Ha Spartacusnak ilyen vallása lett volna!… Csak azzal lesz gondjuk, hogy nem jön, nem akar jönni, és ők türelmetlenkednek, ez fogja szétzilálni őket…
– Meg fogják oldani – vélte Uri. Mindent meg fognak oldani, csak a hit maradjon. Ezentúl mindenről már csak hazudni fognak.
— Eddig is hazudtak.
— De nem ilyen erősen…”

Állok tehát a kirakat előtt. Töprengek. Miért Vajda János a névadója e könyvesboltnak? Neki egy kötete sincs a kirakatban. Miért ez a mimikri akkor? Egyáltalán, hányan ismerik Vajda János nevét, pláne, hányan olvassák ma? S míg ezeken töprengek, emlékezetembe ötlenek Vajda alábbi sorai:

„A nemzetek önérzete legérthetőbben a saját nyelvük megbecsülésében és az idegen szavak iránt érzett iszonyodásában, legyőzhetetlen megvetésében nyilvánul, és valóban bármely nép különb, nagyobb rendeltetésének, lénye nemesebb voltának alig van bizonyosabb ismérve, mint nyelvének büszke tiltakozása a hozzá nem illő hangzású idegen szavakkal való társulás ellen. Minden idegen szó egy holttetem, egy fekély, egy olyan féreg a nemzet testén, mely őt az előkelő körök termeiből kizárja, mert annak bizonyságául veszik, hogy az illető nem sokat ad fehérneműje tisztaságára. Írók, szónokok sajtóban, parlamentben csak úgy fürdenek, kéjelegve lubickolnak a legförtelmesebben hangzó idegen szavak használatában, melynél nyelvünk sokkal szebb hangzású, kifejezőbb és nem is újabban gyártott, de valóságos régi jó szót tartalmaz. Tessék engemet őrültnek nevezni, de előbb tessék megcáfolni a következő elméletet. Nyelvében él minden nemzet: ez maga az élet, ennél drágább kincse nincs, nem lehet egy nemzetnek sem.”

1896-ban vetette papírra mindezt Magyarság és nemzeti önérzet című írásában. Magyarság, nemzeti önérzet. Hm. Már Vajda sem jó. „Mélymagyar”. Egy „szemét”.

Nem mentem be a könyvesboltba persze ezek után. Még csak az hiányzik, hogy Spiró hajlott orrú, táskás szemű, húsos ajkú kobakja köszönjön képembe valamelyik kötete borítójáról. Mondom, eloldalogtam inkább. Azóta pedig a címbeli kérdés kínoz.


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »