Húsz év múlva talán erről a „világjárványnak látszó tárgyról” is jobban látjuk majd, hogy kiknek és milyen módon tette lehetővé, hogy a döntő többség mérhetetlen szenvedése árán a világ totális ellenőrzöttségének addig teljesen elképzelhetetlen szintjéig emeljék hatalmukat.
Mivel napjainkban éppen az emberiség történetének legnagyobb spekulatív buborékját fújják fel önfeledten és önfelszámoló módon a semmibe rohanó befektetők, érdemes talán kicsit eltöprengeni arról, hogy mi is az a valami, amit spekulációnak szokás nevezni, és miként jutott a világ ebbe az abszurd helyzetbe.
Amikor megáll a tudomány, akkor jön a költészet, Szabó Lőrinc így fogalmazza meg ennek a drámának a lényegét.
Szabó Lőrinc
„De hozzád mi közünk, titokzatos jövendő, ami különbség most akad ember s ember közt, sohasem oly kegyetlen, amilyen idegen te vagy!” Igen, a titokzatos jövendő kegyetlensége, idegensége és – tegyük hozzá – kísértése az, ami újra és újra csapdába csalja az elbizakodott, hedonista embert.
Az emberi gazdálkodás nagy misztériuma, hogy a döntéseinket a jelenben hozzuk meg, de e döntések következményei ebben a titokzatos, kegyetlen és idegen jövőben mutatják majd meg magukat.
A nyugatias modernitás nagy kihívása az idő „tőkésítése”, hisz „az idő pénz”, tartja az angol mondás, csak míg pénzt tud nyomtatni az ember – és lassan 3D-ben szinte minden mást is –, addig az idő „nyomtathatóságának” megoldása egyelőre még várat magára. (Bár ahogy ez kinéz, lassan ez is megoldódik.) Ám a jövőbeli mesés nyereségek igézetében élő befektető nem tud várni, és megpróbál spontán „időt nyomtatni” magának, és ez a spekuláció lényege.
Az „időnyomtatás” egy ígéret, ami már a mában is létező valóságnak mutatja magát, vagyis vásárolj egy ígéretet ma olcsón, és gazdagodj meg az ígéret hatalmas hozadékából, tehát vásárolj előre nyomtatott (jövő) időt. Ha az ígéret valóra válik, minden vágyad teljesül. Ha… Mert egy darabig persze igazolódni is látszanak a hedonista vágyak, hisz a tömegesen vásárolt ígéretek „értéke” éppen attól megy fel, hogy rohamosan nő a „hívők” száma, és öngerjesztő örvénylésként, önbeteljesítő jóslatként
az egekbe viszik fel az árakat.
A Németalföldön diadalútjára induló kora kapitalizmus első gigantikus spekulációs hullámának tárgya egy éppen akkoriban (1636–37-ben) ott meghonosított növény, a tulipán lett.
Jan Brueghel festménye a tulipánmániáról – wikipedia
Nem egészen két év alatt az ára olyan magasságokba emelkedett, hogy egy különleges tulipánhagymáért akár egy nagy amszterdami polgárházat is lehetett már venni, és a tőzsde forgalmának egyre nagyobb hányadát az amúgy teljesen értéktelen tulipánhagymák tették ki. És aztán, ahogy az várható volt, néhány hét alatt minden összeomlott, mai áron milliárd dollárokban mérhető pusztítás ment végbe, ami az egész holland gazdaságot megrendítette.
Azt gondolhatnánk, hogy a kor embere a tengernyi szenvedésből, amit a tulipánmánia hozott, megtanulta mindazt, amit kell. Ám az újabb spekulációk sora jelzi, hogy erről szó sincs, sőt a kialakuló spekulatív „buborékok” („bubble”) egyre nagyobb rombolást vittek/visznek végbe kikerülhetetlenül.
A következő évszázadban nagyjából egy időben Angliában és Franciaországban is kis híján az egész gazdaságot romba döntő spekulációs hullám (a „Déltengeri” Angliában és a „Mississippi” Franciaországban) söpört végig, amelyek mögött már felsejlettek a későbbi mély állam történelmi előképeként fellépő struktúrák, mint például a Brit Kelet-indiai Társaság.
A 19. század második felében már a felemelkedő leendő világhatalom, az Amerikai Egyesült Államok kerül a globális spekuláció fókuszába, ahol a vasútépítés válik spekulatív mániává. És aztán a 20. század, a válságok válsága, 1929, ahol az egész világgazdaságot romba döntő spekulatív összeomlás előtt a világ legtekintélyesebb közgazdászai, mint például John Maynard Keynes azzal nyugtatták a világ közvéleményét, hogy végleg túl vagyunk a nagy válságok korán, soha nem látott biztonság és jólét vár a világra. Nos, az 1933-ig tartó zuhanás, és aztán az 1945-ig tartó iszonyat nem ezt igazolta.
Ígéretekben nem volt hiány a 20. század második felében sem, de aztán az egész világot megrázó összeomlások rendszeres ismétlődése eloszlatott minden illúziót. Pontosabban mégsem, mert az elektronika és informatika „szép új világa” újabb, addig értelmezhetetlen ígéretekkel állt elő. És a világ megint elhitte, hogy az addig elképzelhetetlenül komplex ellenőrzési mechanizmusok a globális döntések olyan egészen új rendszerét alakítják ki, amelyek lényegében kizárják a mindent lerombolni képes spekulatív buborékok újraképződését.
Ez akár igaz is lehetett volna, ám az elektronika egyúttal a spekulációk olyan felfoghatatlan tereit is megnyitotta, amelyek aztán még nagyobb romboláshoz vezettek.
Ez először groteszk módon az elektronikai cégek tőzsdei összeomlásához vezetett 2000-ben, majd 2008-ban már a félelmetes következményekkel járó „derivatívák”, vagyis olyan „származtatott” értékpapírok piacai omlottak össze, amelyek éppen a globális pénzhatalmi rendszer elektronizálása nyomán jöhettek létre.
Bogár László
A mostani világjárványt megelőző egy-két év során már mindenki számára világos volt, hogy soha nem látott dimenziójú összeomlás közeleg, amelynek már csak az időpontja lehet kérdés. És akkor, ahogy mondani szokás, ha nem lenne, ki kéne találni, menetrendszerűen megérkezett a világjárvány, amiről, akárcsak 2001. szeptember 11-ről, soha nem fogjuk megtudni, hogy valójában micsoda, de ahogy szeptember 11-e következményei is kirajzolták húsz év alatt, hogy mi is történhetett, húsz év múlva talán erről a „világjárványnak látszó tárgyról” is jobban látjuk majd, hogy kiknek és milyen módon tette lehetővé, hogy a döntő többség mérhetetlen szenvedése árán a világ totális ellenőrzöttségének addig teljesen elképzelhetetlen szintjéig emeljék hatalmukat.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
