Sosam kuja, sosam kuja, kevet…

Sosam kuja, sosam kuja, kevet…

Huszonéves ifjakkal beszélgetve csúszott ki a számon nemrég Winnetou neve, és a közömbös arcok láttán döbbentem rá, hogy beszélgetőtársaim nemhogy nem olvasták-látták e történeteket, de nem is hallottak az apacs törzsfőnökről. Nincs kétségem afelől, hogy ifjú barátaim nagyon öregnek láttak abban a pillanatban. Számunkra abban a régi ifjúságban May Károly és Cooper szereplői: Winnetou, Old Shatterhand, Vadölő, Unkasz és a többiek valóságos személyek voltak, legalábbis felnőttkorunk hajnaláig. Amikor később kiderült, hogy May Károly sohasem látta sem a könyvbéli Winnetout, sem rézbőrű társait, mert Amerikában csak jóval a regények megírása után járt, hogy a filmbéli Winnetou az 1960-as években Pierre Brice néven Párizsban élte mindennapjait, Old Shatterhand pedig Lex Barkerként Tarzant is játszotta, eltűnt a varázs. Még a filmes tájak vonzereje is odalett, amikor tudomásunkra jutott, hogy apacs hősünk a horvátországi Plitvicei-tavak körül és a Paklenicán szökdel a sziklákon.

A csodák üresen maradt helye azonban valahogyan mindig kitöltődik – ha mással nem, érdekességgel. Old Shatterhand ugyanis új alakban kelt életre, méghozzá magyarként. Félreértés ne essék, nem abban a vitában óhajtok rendet tenni, hogy Karl Maynak volt-e Xántus János személyében magyar mintája. Ennek eldöntését meghagynám részben a filológiának, részben az ideológiai vélemény tomahawkjait ide-oda dobáló sajtónak és fórumozó törzseinek. Az utóbbiak (jó esetben) légből kapott urbánus legendának mondják a kettejük közötti hasonlóságot, Xántust pedig enyhén unalmas kalandornak nevezik, akitől a nagyotmondás sem állt távol. De az Erdélyből Magyarországra települt görög család sarjától, ha életét és életművét nézzük, távol állt a nyilvános magamutogatás. A szabadságharc után kényszerbesorozással került az osztrák hadseregbe, onnan szökött többszöri kísérlet után Londonba, majd 1852-ben Amerikába. Hét nyelvet beszélt, zongorázott, értett a természettudományokhoz és a földméréshez, így a sokféle önfenntartó munka után természetszerűleg találta meg helyét a Pacific-vasút terepének előkészítésében. Tizenkét évig élt Amerikában, a kormány és a Smithson-intézet megbízásai révén bejárta a vadnyugatot, felderítő és mérnöki munkát végzett, növény- és állatpéldányokat gyűjtött, s nem utolsósorban az indiánokat tanulmányozta. Abban a néhány írásban, amelyeket minderről közreadott, állandó időhiányról, félkész művekről panaszkodik. 1858-ban itthon rendezték sajtó alá az édesanyjának, öccsének és húgának írott, olykor terjedelmes, naplószerű magánleveleit, kő- és fametszetekkel ellátva. 1860-ban a második művéhez írott előszavában (Utazás Kalifornia déli részeiben) Xántus arról panaszkodik, hogy leveleit tudta és szándéka nélkül adták ki. Kalifornia leírását ellenben mindenestől sajátjának, tudományos szempontból is vállalhatónak tekinti. Ugyanitt említi további kéziratait, melyek azonban csak részletekben vagy soha nem jelentek meg. Összesen két munkája és néhány cikke szól tehát amerikai élményeiről.

Két könyve közül az utóbbi kétségtelenül rendszerezettebb és tudományosabb, az előbbi fésületlenebb, de izgalmasabb, számos olyan hely leírásával, ahol előtte fehér ember még nem járt, és számos olyan történettel, amelyeket May Károly is szívesen olvasott volna. 1852 decemberében például a Pacific-vasút nyomvonalának közelében, amikor elhagyja az utolsó fehér ember lakta várost, Karthagénát, a szeminolok („szökevények”) törzsével találkozik. A törzsfőnök hallott róla, hogy Xántus a „nagy vízen túlról jött”, s megkérdezi, miért hagyta el a hazáját. A tolmács azt válaszolta, „mert elkergették”. A törzsfőnök ekkor pipával kínálta Xántust, majd levetette lábáról topánját, és a barátság jeléül neki ajándékozta. Végül felkínálta, hogy válasszon egyet a lányai közül. „Te igazi nekám [barát] vagy – mondta neki –, mert téged is, éppen úgy, mint minket, kikergettek országodból.”

Xántus 1853-ban tanár lett a New Orleans-i egyetemen. Tisztes fizetéséből birtokot készült vásárolni Texasban, de a szerencse hirtelen balsorssá változott: kiütött a városban a sárgaláz, százak haltak meg hirtelen, úgyhogy a katonaság karhatalommal égette el a halottak tömegét. Betegsége idején Xántus két társát egy Kisfy nevű orvosért küldte el, mondván, hogy ha már fizet, legalább hazai orvost segítsen vele. Az orvos azonban szigorú arccal állt meg a szobában, s kemény hangon jelentette ki: „csak beteget ismerek, de nem hazafit”. Azt követelte, hogy Xántus kötelezvényt írjon alá, ha életben marad, akkor 50, ha meghal, akkor 40 dollárról. Xántus két barátja erre megpofozta és kidobta az orvost, ám amikor Xántus felgyógyult, Kisfy megküldte neki a számlát, sőt bírósági úton is követelte a 20 dollárt a látogatásért és pulzusmérésért.

Az amerikai magyarokról külön kis történet is kikerekedik a levelekben. Xántus 1854-től huzamosabb időt töltött Iowa állam déli részén, a Grand és a Thompson folyó torkolatánál, s egész kis magyar kolóniáról számolt be itt: Pipagyújtónak nevezett birtokról, egy torontáli alispán házáról, melyet Új-Aradnak neveztek, frissen érkezett pécsi családról, torontáli uradalmi ügyvédről, egy huszárkapitányról. A közelben épülő Új-Buda nevű városban magyar szíj- és nyereggyártóval, hentessel, boltossal, kováccsal, asztalossal, orvossal ismerkedett meg. A gazdagodó telepesek körében Xántus a Jókai-regényeket megszégyenítő barátság és önzetlenség példái mellett növekvő honvágyról, egymás kijátszásáról, olykor sötét depresszióról is szót ejt.

A legegységesebb fejezetet az az utazása képezi, amelyet nyomolvasó delavár indiánok társaságában 1856 nyarán az Arkansas folyó déli részétől a Mississippitől északnak, Colorado Springsig tett meg a komancsok, kiowák és wichiták földjén áthaladva, elsőként derítve fel Louisiana, Texas, Oklahoma és Kansas ezen részét. A folyó mentén több helyütt bevéste nevét a nyárfák törzsébe, egy helyen pedig – ottjártát dokumentálandó – palackpostát is elásott. A harcias kiowák követték az expedíciót, de nem léptek kapcsolatba velük, ami nem kis gondot és félelmet okozott Xántusnak, hiszen jól ismerte e rejtőzködő-leskelődő módszer veszélyeit. Egy alkalommal mégis sor került a találkozásra, ám a kényszerű ismerkedést sikerült jóra fordítania. Néhányadmagával elkísérte őket a csatában elesett törzsfőnökük, Xonkó Mely sírjához, itt kalaplevéve tisztelgett, s ez annyira meghatotta az indiánokat, hogy így búcsúztak tőle: „Sosam kuja, sosam kuja, kevet…” (Jó barátok vagytok, jó barátok vagytok, köszönjük.)

Xántus János, akárcsak Old Shatterhand, tanáremberből lett a Pacific-vasút mérnöke, mindenütt békét teremtett, számos indián barátot szerzett. Henry karabélya is volt. Hogy May Károly őt rajzolta-e meg regényeiben, teljesen mindegy, a hasonlóság attól még létezik. Sőt a különbség is. A magyar Old Shatterhand neve valahol Oklahoma City betonrengetege alatt, az Arkansas folyó egyik mellékága közelében valóban ott van, egy palackban elásva.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 19.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »