Sorsfordító időkről Peter Zajaccal

Sorsfordító időkről Peter Zajaccal

Unterman. Így nevezik azt az embert, aki a légtornász rúdját tartja. A reflektorfény nem őt világítja meg, nem neki tapsolnak az emberek, nélküle azonban nem jöhetne létre az előadás. A ’89-es rendszerváltás egyik untermanja Peter Zajac. A beszélgetésre a koronavírus miatt nem nyilvános helyen, hanem a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának pozsonyi, Grendel Lajos nevét viselő olvasótermében került sor.

Zajac úr, a szlovákiai rendszerváltó Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom (VPN) keretében önök szorosan együttműködtek a szlovákiai magyarokat tömörítő Független Magyar Kezdeményezéssel.’89 novembere előtt is volt kapcsolata az itteni magyar másként gondolkodókkal, illetve a szlovákiai magyarsággal?

Grendel Lajossal már jóval korábban megismerkedtem, mivel nagyon tetszettek a művei, amelyekről írtam is. Más kapcsolatom csak közvetve volt, elsősorban Martin M. Šimečka (a Sme egykori főszerkesztője) beszélt többször arról, hogy egy sellyei házaspár, Tóth Károly és Sándor Eleonóra körül nagyon szimpatikus elveket valló magyarok gyülekeznek. ’88-ban még annyi kapcsolódásom volt, hogy Rudolf Chmellel és éppen Grendel Lajossal megpróbáltuk megszervezni a Nemzetközi Pen Club szlovákiai központját. A jóváhagyás előtt meg kellett szereznünk a cseh Pen Club hozzájárulását is. Amivel nem számoltunk, hogy ezzel párhuzamosan néhány szlovákiai magyar értelmiségi nem a csehek, hanem Budapest támogatásával a pozsonyi Pen Clubot szeretné elfogadtatni. Próbáltam egyeztetni a két kezdeményezés között, ’89 novembere után azonban ez tárgytalanná vált, mivel a Pen Club elsősorban a politikai-társadalmi megnyilvánulásokhoz kellett volna, hogy a keretet biztosítsa, a rendszerváltozáskor létrejött FMK viszont erre már megfelelőbb volt. Így a pozsonyi Pen Club megszűnt politikailag érdekes lenni, és betagozódott a szlovákiai központba, ahol teljes önállóságot élvezett. Itt ismertem meg Balla Kálmánt is. Még egy érdekesség, hogy később Grendel Lajost választották meg a szlovákiai Pen Club központ vezetőjévé. Annak ellenére, hogy korábban Lajos nekem azt mondta, elképzelhetetlennek tartja, hogy egy szlovákiai magyar írót válasszanak ilyen pozícióba.

Ezek ilyen évek voltak, amikor a nemzetiségi hovatartozás a legkevésbé sem befolyásolt ilyen döntéseket. Hozzá kell tennem, a Pen Club szlovákiai központja mára nacionalizálódott, súlytalan szervezetté vált.

’89 november 17-e után mikor volt az a pont, amikortól megszaporodott az ön magyar ismerőseinek, munkatársainak a száma?

Novemberben ez nagyon gyorsan játszódott le. M. Šimečka és a vele együttműködő Miloš Žiak jól ismerték Tóth Károlyék körét, akik az FMK-t megalapították. Hozzá kell tennem, egy-két nappal korábban, mint mi a VPN-t! November 19-étől a két szervezet már tudott egymásról, és ez azonnal aktív együttműködést is jelentett. Az FMK feldúsította a közös gondolkodást azzal az ismeretanyaggal, amit sokan közülük már a nyolcvanas évek során magukba szívhattak a budapesti barátaik, elsősorban az akkori liberális értelmiség segítségével. Feltűnt az is, mekkora autoritással rendelkezik a szemükben Duray Miklós, aki már a kommunista rezsim alatt is a nevét adta az ellenálláshoz, aláírta a Charta ’77 nyilatkozatot. Az első hetek eufóriájának egyik emléke szintén Grendel Lajoshoz fűződik, aki szónokként beszédet mondott a pozsonyi Szlovák Nemzeti Felkelés téren.

Beszéde előtt a tribünön elárulta, attól tart, ki fogják fütyülni. Megnyugtattam, ettől nem kell félnie. Igazam lett, a tömeg megéljenezte Lajos szavait, amelyeket, ha jól emlékszem, magyarul is elmondott.

Azt hiszem, az a pillanat volt az ideális állapot csúcsa, onnét már csak rosszabb események következtek.

A későbbiekben a VPN-ben sem volt egységes a magyarsággal való viszony.

Sajnos, így van, és az első negatív impulzus a legmeglepőbb helyről érkezett. Az új, november utáni oktatási miniszter, Ladislav Kováč tartott találkozót az FMK képviselőivel, akik engem is elhívtak a megbeszélésre. Legnagyobb meglepetésemre a miniszter azt állította, hogy a Csallóköz alatti vízkészletek miatt a magyarság el akar szakadni Szlovákiától. Szörnyen éreztem magam, hiszen ennek semmi alapja nem volt, s ezt ott meg is mondtam Kováčnak. Ő azóta már tagadja ezt a kijelentését, de a résztvevők nyilván jól emlékeznek rá.

Nemzetiségi szempontból további két problémás személyiség volt Ján Budaj és Milan Kňažko, mindketten megijedtek ettől az új politikai szövetségtől. Nemzetiségi peremterületről származtak, Budaj Szencről, Kňažko Nagykürtösről, és valószínűleg hordoztak magukban valamilyen szlovák–magyar terheket, talán a gyermekkorukból.

Önnek nem voltak ilyen előzményei?

Az én tapasztalataim a ’70-es években, a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán töltött évekből származnak, ahol a germanisztika előadójaként rendszeresen oktattam magyar szakos diákokat. Nekem az a benyomásom alakult ki, hogy ezek a diáklányok kétszer olyan szorgalmasak voltak, mint a szlovákok. Nem tudom, mi volt az oka ennek, de így volt. Visszatérve Budajhoz és Kňažkóhoz, azt hiszem, náluk a gyerekkori tapasztalatokon kívül közrejátszhatott a nacionalisták győzelmétől való félelem is. Ennek volt a jele például a VPN–FMK koalíciós szerződésről kialakított véleményük, amit szerintük Fedor Gálnak, mint a VPN Koordinációs Központja elnökének nem volt joga aláírni. Én ebben a szerződésben semmi rosszat nem láttam, hiszen például olyan részek is voltak benne, hogy a magyarság képviselőinek a népességen belüli számarányuknak megfelelő posztokat biztosítunk az államigazgatásban. Ezt be is tartottuk, így lett A. Nagy László a pozsonyi parlament, Zászlós Gábor a kormány és Világi Oszkár a prágai parlament egyik alelnöke. Nagyon jól működött akkor a kapcsolat, sajnálom, hogy később, már a Szlovák Demokratikus Koalícióval (SDK) 1998-ban nem sikerült egy ehhez hasonló együttműködést kialakítanunk az MKP-val, bár a választások előtt egy szerződést már aláírtunk.

Okozott a magyarokkal való együttműködés önöknek valamilyen problémát?

Nem, töretlen volt az együttműködés. A VPN székházában biztosítottunk az FMK-nak helyiségeket, itt hozták létre a Nap című újságot is. Nem voltak véleménykülönbségeink az alkotmányos változásokat és a gazdaság átalakítását illetően sem. Budaj és Kňažko ekkor már különutasok voltak, főleg ami a Mečiarhoz fűződő viszonyukat illeti. Kňažko be is lépett a HZDS mozgalomba, alelnök és külügyminiszter is lett, Budaj csak támogatta Mečiart, de nem lépett be a mozgalmába. 

Milyen volt a munkamegosztás önök között?

A kezdetekben ez spontánul természetes folyamat volt. Volt, aki a tribünről beszélt a nagygyűléseken, volt, aki a nagygyűléseket szervezte. Ugyanígy a későbbiekben is volt, aki a programot írta, és volt, aki erről tárgyalt.

A nagygyűlések forgatókönyvét, dramaturgiáját Martin Bútorával terveztük-szerveztük. Igyekeztünk ebbe tudatos rendszert vinni, például hogy az egyes szakmák szerint legyenek felszólalóink.

Eközben persze voltak érdekes jelenetek. Közvetlenül láthattuk, hogy milyen hatást vált ki egy-egy szónokból, amikor látja, hogy 80 ezer ember áll a tribün előtt. Ez szinte mindenkit pluszteljesítményre serkentett. A legjobban azonban mégis egy színészt, Marián Labudát varázsolta ez el, alig lehetett visszatartani, háromszor is visszament a mikrofon elé. Én a nagygyűlések szervezése során kerültem szorosabb kapcsolatba Szigeti Lászlóval, és meglepett, hogy mennyire tisztában van ő és a társasága a demokrácia alapfogalmaival.

Hírdetés

Tehát már készen voltak, tudták, hogy mit akarnak?

Igen, pontosan. Nem menet közben készültek fel, hanem tudták, hogy mit akarnak, sőt kész programjaik voltak. Elmondhatom, hogy Szigeti László így a VPN programja több pontjának is a szerzőjévé vált. Annak a 12 pontból álló alapprogramnak, amely már november 25-én elhangzott a tribünökről, és amely mindmáig egy demokratikus alapprogramot jelent. A Szigetivel való munka során ismertem meg jobban Tóth Károlyt, aki hallgatag, de kiválóan felkészült szakember volt.

Nem volt olyan nyílt, mint Szigeti?

Hogy az igazat megvalljam, Szigetinél nyíltabb nem is tudom, volt-e valaki?! (nevet). Aztán ismertem meg A. Nagy Lászlót, Öllős Lászlót és a többieket. Szigeti esetében az is érdekes és fontos, hogy ő tudta azt is, mit kell politikailag csinálni. Ő tudta, kiérezte, hogy Prágába fontos járni. Nekünk ehhez nem volt különösebben kedvünk. Mindig volt ott egy emberünk, és ez nekünk elég volt. Szigeti viszont tudta, hogy a kulcsember Havel, így sokat járt találkozni vele és a környezetével, s így volt ez Petr Pithart akkori cseh kormányfővel is. Vele és Ján Langošsal hozták tető alá a képviselők kooptálását is a Szövetségi Gyűlésben. Ezt mi meg akartuk ismételni a pozsonyi parlamentben is, de addigra már megromlottak a viszonyok, és nem sikerült például eltávolítanunk Rudolf Schustert a törvényhozás éléről.

Duray Miklóst pedig nem sikerült a szövetségi kormányba juttatni. Ján Budaj ezt azzal magyarázza, hogy Havelék belementek a kommunisták erre vonatkozó kérésébe, csak azért, hogy Havel elnökké választását ne akadályozzák. Lehetségesnek tartja ön ezt?

Ez Budaj képzeletének a szüleménye. Többször hallottam az elméletet, hogy a cseh Polgári Fórum és a kommunisták lepaktáltak volna az elnökválasztás ügyében, de erre semmilyen bizonyíték nem létezik.

Azt viszont, hogy Durayt miért nem választották meg, nem tudnám megmondani. Mindannyian tudtuk, hogy neki (Duraynak) befolyásos szerepe lesz az itteni magyarság soraiban, de erre a konkrét esetre nem emlékszem.

Mi tartozott az ön feladatai közé a VPN-en belül?

Kezdetben ez teljesen eseti és ösztönös volt, mindenki tette, amit a helyzet hozott, vagy amihez úgy érezte, hogy van affinitása. A helyzet utólag magában véve is megmosolyogtató, hiszen 1990-ig nem volt olyan törvény, amely alapján a VPN-t vagy az FMK-t legális szervezetnek lehetett volna tartani, azaz folyamatosan illegális keretek között dolgoztunk. Igy aztán nem formális autoritások, vezető személyiségek jelentek meg. Nálunk ilyen volt a Fedor Gál–Ján Budaj–Milan Kňažko trió, és talán ide tartoztam Martin Bútorával én is. Ez volt tehát az az ötös fogat, amely az alapvető munkákat irányította. Gál volt a motor, Budaj és Kňažko az arc, Bútora és én pedig a nagygyűléseket szerveztük. A nagygyűlések programja helyett aztán már a VPN programjának az írásával foglalkozott a kettősünk. Létrehoztunk egy csoportot, amely ’90 elején már kész programmal állt elő.

Ezt látom egyébként napjaink fő problémájának is, hogy az egyes kormányok nem rendelkeznek átfogó programmal. Minden koalíciós párt csak arra figyel, ami az ő területén történik.

Ez a mostani, Matovič-féle kormányra is értendő?

Igen, de nem csak erre. Többször elmondtam, és most is megismétlem, hogy Bugár Béláékat is csak a maguk reszortjai érdekelték a Fico-kormányban, amit rendkívül nagy hibának tartok. Mi először kidolgoztuk a VPN programját, ezután a VPN–FMK közös programot, és ezután ültünk le a kereszténydemokratákkal is. Ezt aztán Mečiar dinamittal szétrobbantotta. Amikor ma Ivan Mikloš arról beszél, hogy egy kormánynak egységesen kell fellépnie, akkor tudom, hogy ezt honnan hozta. Ezt nálunk tanulta meg, bár ez most lényegtelen. Tehát ez a két terület volt az én feladatom, a nagygyűlések dramaturgiája és később a programalkotás.

Ezért is kérte magát képviselő korában az alkotmányjogi bizottságba?

Természetesen igen. Hiszen az ott ülő jogászok nagy részével már a ’89 utáni időszakból ismertük egymást. Nagyon sok volt a tennivaló, így kezdetben szinte vadásztam a szóba jöhető jogászokra. Igy ismertem meg például Ernest Valkót, az Alkotmánybíróság későbbi elnökét, aki a kezdetekben a VPN-székházban adott ingyenes jogi tanácsot az embereknek. Az alkotmányjogi bizottság egy parlament energiaközpontja, s még ha nem is vagyok jogász, rendkívüli fontosságot tulajdonítok ennek a területnek. Ma viszont azt látom, hogy olyan embereket delegálnak ide a pártok, akiknek sok közük nincs ehhez a területhez. Sajnos, ezt el kell mondanom a Za ľudí egyik vezetőjéről, Juraj Šeligáról és más bizottsági tagokról is. Ezeket az embereket szeretem, de nem alkotmányjogászok.

Ön 2020-ig részt vett a politikai életben. A VPN után előbb a Demokrata Párt, majd a Szlovák Demokratikus Koalíció, legvégül pedig a Polgári Konzervatív Párt (OKS) soraiban. Ez utóbbival a Most–Híd párt listáján indultak.

Meg kell jegyeznem, hogy ez a befolyásunk folyamatos csökkenését is mutatja. Megmaradtunk ugyan az elvi alapjainkon, ún. programpártként, a választói támogatottságunk viszont folyamatosan csökkent.

Előállt a helyzet, hogy most már nem hozzánk jelentkeztek más pártok, hanem nekünk kellett másokhoz. A Híd esetében megvolt a bizodalmunk, hogy egy, a ’89 novemberének szellemiségét képviselő párt jön létre. Sajnos nem így történt.

Miben látja a problémát?

Röviden: a fejétől bűzlik a hal. Bővebben: minden tiszteletem Bugár Béláé, hogy az SDK és az MKP együtt tudott működni a mečiarizmus legyőzésében, ugyanúgy minden tiszteletem az övé, hogy annak idején a három magyar párt egyesülni tudott, és ez is hozzásegítette az országot az Európai Unióba és a NATO-ba való bejutáshoz. A Híd esetében is szépen indult minden, aztán a Ficóhoz való csatlakozás az egészet megakasztotta. Ráadásul az egész úgy is volt beadva, mint egy áldozathozatal azért, hogy Dél-Szlovákia érdekei ebben a kormányban is képviselve legyenek. Miközben tisztán hatalmi okok álltak emögött.

A legnagyobb hiba azonban az volt, hogy a választási időszak végéig kitartottak abban a kormányban. Ezzel a történetük véget is ért, a hatása viszont még hosszú évekig kihat a szlovákiai magyar politikára, hiszen úgy látom, óriási a kölcsönös bizalmatlanság.

Ha már vissza is csinálnák, a rossz érzés attól még megmarad?

Igen, pontosan. Ahogy Sólymos mond valamit, azonnal kontráznak neki, hogy Laci, te ne beszélj, mert együtt voltál Ficóval. Általában véve nem tudom megmondani, hogy merre fog irányulni a szlovákiai magyarság politikai pályája. Attól viszont tartok, hogy az emberek egy része már megérezte annak a lehetőségét, hogy Čaputovára is lehet szavazni, miközben Bugár is indult. Nem tudom, hogy a szellemet vissza lehet-e még küldeni a palackba.

Összefoglalásképpen mit mondana a rendszerváltás utáni évek magyarok kapcsán szerzett tapasztalatairól?

Én a szlovák–magyar viszonyt nemcsak a rendszerváltás időszakában, de a mai napig elsődleges fontosságúnak tartom. Sokat tanultam ez idő alatt, főképpen azt, amit A. Nagy László mondott, hogy a kisebbség magától nem fog növekedni soha, csak csökkenni, s ezért mindig kell valami plusz, amivel a növekedést elő lehet idézni, vagy a csökkentést megállítani.

Ezért nem vagyok ellene a pozitív diszkriminációnak. Azt is megtanultam, hogy a szlovák–magyar viszonyt ápolni kell akkor is, amikor a helyzet nyugodt vagy annak látszik. Szerénytelenül magamat is azok közé sorolom, akik a kezdeti időktől, ’89-től napjainkig ezt prioritásnak tartottam. Sajnos, a mečiari időkben a saját bőrömön kellett megtapasztalnom ennek az árnyoldalát is, amikor nemcsak engem, de a gyerekeimet is inzultálták az utcán. Ez is azt példázta, mennyire el tud fajulni a helyzet, ha nem kezeljük. Tehát a köztünk lévő viszonyt tudatosan, hangsúlyozom, tudatosan kell ápolnunk! Ne higgyük, hogy ez egy lezárt, megoldott téma.

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/47. számában.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »