100 éve érintette utoljára Magyarország földjét megkoronázott uralkodójának lába. A kerek évforduló kapcsán gróf Andrássy Gyuláné, Zichy Eleonóra korabeli naplója révén idézzük fel napról-napra IV. Károly király második visszatérési kísérletét.
Biatorbágy, október 23, vasárnap
Éjfél után elérjük Tatatóvárost. Ott is felesküszik a katonaság. A király és királyné nem kelnek fel, nagyon fáradtak, de erősen behallatszik a ritmikus eskü: »tűzön, vizén keresztül, tengeren, szárazföldön és a levegőben Istenért, királyért és a Hazáért!« és az éljenzés. Én kimegyek a folyosóra és a gyér lámpafénynél pár percig nézem a feszesen álló sötét árnyékokat. Gyula kiszáll és találkozik a perronon Esterházy Ferencékkel, kik megtudva, hogy a király Tatán keresztülutazik, kijöttek az állomásra. Velük van Esterházy Tomi és Wenckheim Antalné. Nagy kedvük van a felségeket elkísérni. Kérik Gyulát, tegye ezt lehetővé. Lehár megengedi és most ők is velünk vannak. Bicskén áthaladva az ottani helyőrség is felesküszik. A felségek újra nem mutatkoznak. Reggel megkérdeztem a királynét, nem zavarták-e őt a hangos eskütótelek és az éljenzés. Azt felelte: »óh igen, fölébredtem és félálomban hallottam az eskü szavait, akkor örültem, és tovább aludtam. Nagyon ki voltam fáradva, de ha valami örvendetest élünk át és boldogok vagyunk, jól esik a fölébredés.«
Itt, Torbágyon, újra megakadtunk. Akárkit kérdezek, mindenki azt mondja, hogy nem tudja, hogy miért. Reggel mise volt a király kocsija előtt. A felségek a vasúti síneken térdelve, megáldoztak. Körülöttük félkörben a katonaság és a falu népe. Az áldozás úgy hatott reám, mintha készülődés volna a halálra. Ostenburg Budaörsre ment. Az hallatszik, hogy ott lőnek rájuk és hogy formális harc fejlődik ki. Ezt lehetetlen elhinni, hisz biztos információnk van, hogy Pesten a katonaság és a polgári lakosság köreiben a hangulat a legkedvezőbb. No — és akárhogy van, ilyenre mégsem képesek!
Mise után küldöttségileg kijönnek a községbeliek zászlóval. Egy ismerősünk, ki itt lakik sógoránál, megkérdez, hogy vájjon jónak látom-e a hivatalos üdvözlést. Azt felelem, hogy természetesen igen, mire ő siet intézkedni. A falu jegyzője igen lelkes beszédet tart és a jóképű sváb paraszt nép tolong, hogy minél közelebbről láthassa a királyi párt. Egy kis leány szép virágcsokrot visz be a királynénak, ebéd előtt pedig gyönyörű szőlőt. Az élelmikészletek lassanként elfogynak, de ki gondolt volna ilyen hosszú utazásra. A faluban új beszerzéseket csinálnak. Ismerősünkkel megbeszélem, hogy nagyobbik kézitáskáinkat itthagyjuk nála, mert Kelenföldre érkezve bizton senkit sem fogunk találni, akire rábízhatjuk és a nagy zűrzavarban el fognak veszni, így megszabadulunk ezen gondtól és a podgyászt estig Pestre hozza a Metternich-uradalom egyik kocsija. Megkérdezem Gyulát, vájjon helyesli-e ezt az intézkedést. Ő azt feleli, nem ajánlja, hogy a podgyásztól megváljunk, mert ha a dolgok így mennek tovább, nem tartja lehetetlennek, hogy az éjjelt még a vonatban fogjuk tölteni és a podgyászra ez esetben szükségünk lesz. Szörnyűködöm! Lehetséges-e, hogy még egy harmadik éjszakát töltsünk a vonaton, hogy ma estére ne érjünk be most, hogy csak pár kilométernyire vagyunk Pesttől…? Gyula szerint kevés a kilátás reá. Újra többfelé kérdezősködöm, hogy mi történik. Senki sem tudja.
A község hódoló küldöttségének fogadása után az állomás mögötti úton felvonul az éppen megérkezett tüzérség ágyukkal. Mennek Budaörs felé a biai dombokra. A felségek nézik a felvonulást. A falu népe pedig őket nézi. Hetek óta nem esett. Fák, bokrok lombtalanok. Olyanok, mint a seprűnyelek és mindenütt bokáig érő tapadó piszkos por. Vájjon hogy tetszik a királynénak ez a kietlen, kiszáradt, fa és árnyék nélküli ország a vízbő, üde, zöldpázsitos Svájc után? Átsiklik agyamon egy emlék. Látok egy fehérre meszelt szobát. A sarokban seprők és szemétlapátok. Látok két faszéket, egy vaságyat, letakarva gyűrött szürke lópokróocal. Ezen az ágyon pihent a megkoronázott királyné. Ezen az egyik faszéken ült, amikor beléptem hozzája. Elembe jött egyszerű, még poros útiruhában, meleg kézszorításra nyújtva felém szép finom kezét. Látom, hogy az ajka remeg, hogy szemei tágra nyílnak, sugároznak. »Mily boldogság otthon lehetni« mondja. »Mikor áthaladtunk a határon, mikor Svájc komor sziklahegyei után megláttuk felülről a végtelen magyar rónaságot, azt a tájat, amilyen nincs második a világon, sohasem felejtem el az érzést, mely elfogott. A hosszú börtön után végre hazatérni, élvezni a szabadságot, az otthont! . . .« És dagad a szó az ajkán, mikor melegárnyalatú hangja ismétli: »Igen! Igen! Végre, oly hosszú idő után viszontlátni az otthont, a hazát!« Mit mondott? … Hideg borzongás fut rajtam végig. Mintha véres ködfátyol ereszkednék le szemeimre. Azt mondta, »haza«, »otthon«, itt, ahol pár kilométernyiről vészes morajt hallani és magyar ember lövi a hazatérő király katonáit!…
Ma kivételesen későn ettünk. Ebéd alatt egy szót sem bírtam beszólni. Éreztem, hogy feszül bennem minden idegszál, hogy egyenetlen és kihagyó a szívem lüktetése és mint alakulnak ki agyamban borzalmas rémképek. Nézem a királyt és megijedek az arcától. Színe fakó és haja kuszált. Máskor nyájasan öntögette a vizet a poharamba, cigarettát kínált a tárcájából. Ma mereven néz maga elé és nem veszi tudomásul, mi történik körülötte. Ameddig élek, nem fogom ezt az ebédet elfelejteni. Csak a királyné beszól. Legtöbbet szomszédjával és időnként hátra fordulva kinéz az ablakon. »Milyen rendületlenül áll itt a nép!« mondja. »Megismerek egyes embereket, akik reggel óta itt állnak. Hogy még nem unták meg!« Megjött Károlyi József Fehérvárról és egyelőre velünk marad. Délután hosszasan ülök vele az állomás előtti fapadon és együttesen tűnődünk azon, hogy minek nézünk elébe, mi vár reánk. Az állomáson a távírda és a telefon folytonos működésben van. A sok készülék szünet nélkül cseng, bug, kopog. Egyszer Rakovszky beszél Pesttel, szidja a kormányt, máskor a katonák adnak és vesznek föl jelentéseket. Bemegyek ón is egy időre a hivatalos helyiségbe, esetleg megtudok valamit, de az egyoldalú beszélgetés nem sokat árul el. Délután a felségek hirtelen elhatározzák, hogy kimennek a frontra. Hát itt is már front van!? Hoznak egy mozdonyt. Ott állok mellettük, mikor felszállnak. Gyula is ajánlkozik, hogy velük megy. »Ha életveszélyben vannak«, mondja, »nem hagyom őket egyedül. Velük megyek.« Küzdök magammal, hogy le ne beszéljem, de azt hiszem, ijesztően nézhetek ki. Rakovszky is felugrik a mozdonyra, majd Lehár felsegíti a királynét. Ő nem megy velük, de mindenkinek megjelöli a helyét. Mikor leszáll, szeme teli van könnyel, hangja érdes és recsegő, majd elcsuklik, mikor felém fordulva kiáltja: »És ezt az asszonyt nem akarja királynéjának a magyar nemzet!« »Ne felejtsenek el fehér kendőt lobogtatni!« hallatszik alulról. Pálffy Vilmos a mozdony tetején kihúzza a zsebkendőjét. »Ez nem elég nagy«, kiáltom, tárjanak, míg hoznak mást!« S menesztem Esterházy Tomit, hozzon ki a hálókocsiból egy törülközőt. Az indulás percében szaladva érkezik egy dúltképű ember. Gépészféle lehetett. »Szálljanak le!« ordítja. »Ezt a mozdonyt nem használhatják, nem állja a tüzet, összelövik, mint a kártyaházat.» A pályán hoznak sebesülteket, az elsőket, akiket látok. Ezek ezt megerősítik. »Legalább ne álljanak a jobboldalra!« kiáltják, »mi is ott kaptuk a sebeinket.« — »Megtettem az intézkedéseimet«, mondja Lehár, »induljanak!« És megmozdul a nehéz gép. Lehár homlokához kap: »Isszonyatos expedíció«, mondja elcsukló hangon. »Én sohasem ajánlottam volna!«
Hoznak 26 sebesültet a frontról. Egy részét tragacson, — másokat bajtársaik viszik összefont karjaikon és vannak, akik gyalog jönnek. Beszállítják őket a várótermekbe, egymás mellé fektetjük a padlóra, hozatunk alájuk szalmát és hozzálátunk a munkához. Én kihozom a vonat hálófülkéjéből az összes párnákat és pokrócokat és elképzelem magas tisztjeink, politikusaink elképedését, mikor éjjel teljesen kifosztva látják magukat. De első az, aki vérét ontja a királyért! — Késő estig kötözünk, segítségére vagyunk a két orvosnak és szerzünk ennivalót a betegek számára. A falu népe megható. Hoznak élelmiszert és sok ajándékot, a Metternich-uradalom alkalmazottjai párnákat és paplanokat. Lulu szokott energiájával megtáncoltat mindenkit. Lót-fut, intézkedik. Pattogó hangon osztogatja a parancsokat és mindenki hallgat reá, mintha elhinné, hogy neki joga van hozzá. De múlik az idő. Sokat nézem az órát. Odakint már koromsötét van és esik. Először hónapok óta. Hallom, hogy szüntelenül csenget a telefon. Bemegyek a hivatalos helyiségbe, ahol a katonai jelentések érkeznek. Egy percre beülök egy sarokba. De veszem észre, hogy egyre idegesebb leszek és hogy nem bírom a fülledt levegőt . . . Szaladok kifelé, vissza a betegekhez. Egy sarokban fekszik két tüdőlövéses. Kínosan zihálnak. Az egyikről azt mondja az orvos, nem marad meg. Meghal reggelig. Egy súlyos láblövéses szünet nélkül jajgat, »miért kell annyit szenvednem?« A vaskályha mellett szalmapárnán fekszik egy medikus, — a túloldalról való. — A királyára lőtt… Van belőlük több is a teremben. Csinos, értelmes fej. Mióta itt van, nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul fekszik a hátán és néz felfelé. »Rossz párnája van?«, mondom, »nem szúrja a szalma? Hozok mást«. »Jól vagyok, köszönöm. Három golyót kaptam, de nem nagy dolog, ne tessék értem fáradni.« Megállít a mieink közül egy fennjáró könnyebb sebesült: »Most jövök Nyugatmagyarországról. Három hétig küzdöttem az osztrákok ellen. Most hagytam el a kórházat. Csúnya sebeket szereztem. De egy sem fájt úgy, mint ez a seb, melyet magyar embertől kaptam.« És mintha megmozdult volna ott a kályha mellett a kis medikus a szalmapárnán . . . »Nem tudtam eddig, hogy miért harcolok«, mondja egy másik, »miért kell szenvednem — most megértettem. Mindnyájunknak megvan az otthona, a kis földje, házikója, keresete. Csak a magyar királynak nincs mit magáénak neveznie, nincs hova lehajtania fejét.«
Kívülről tompa dübörgés hallatszik, mely píllanatról-pillanatra erősödik. »Jön a mozdony! Jön vissza a király« mondják. Szaladok kifelé. Bár koromsötét van és a föld csúszós, mégis megtalálom az utat — Gyula karjaiba. — Szorítom magamhoz és most érzem csak igazán, hogy mennyire féltettem! Gyula később elmondja, hogy mikor kijöttek a frontra, a király magához hivatott az ellentáborból két tisztet, egy ezredest (Schwoy) és egy kapitányi. Azt mondta az ezredesnek, hogy az eskü, amelyet a kormányzónak tett, nem lehet ellenkezésben a királynak tett esküvel. Maga Horthy is felesküdött neki. Tartozik neki engedelmeskedni. A kapitány azalatt Gyula előtt fejtegette, hogy helyzetük milyen borzasztó. Végül abban állapodtak meg, – hogy a kormányzó küldjön megbízottakat a testvérháború elkerülése végett. Visszajön Hegedűs altábornagy Pestről. Egész délelőtt távol volt. Reggel azt mondta a királynak és Lehárnak, hogy Kelenföldre megy tájékozódni. Thannal akar beszélni és megpróbálja arra rábírni, hogy szüntesse be a testvérharcot. Kelenföldről anéllkül, hogy őfelségének jelentést tett volna, bement Pestre, Bethlennél és Hohler angol követnél volt és azzal jött vissza, hogy a főparancsnokság alóli felmentését kéri, állítólag, azt mondta, hogy nem akar olyan ellenfél ellen harcolni, melynek soraiban saját fia harcol. A kormánytól azt az üzenetet hozza, hogy akár a király maga, de fegyveres kíséret nélkül, akár a király tanácsadói közül egy-két ur menjen be Pestre, hogy ott a helyzetről — mely a kormány szerint mindinkább fenyegető — informálódjék. A király természetesen vonakodik egyedül Pestre menni. Beérte a húsvéti tapasztalatokkal! De uraink ehhez ugysem járulnának hozzá, még abban az esetben sem, ha hajlandónak mutatkoznék reá. Hiszen a kormány viselkedése után a legrosszabbra is el lehetünk készülve. Hegedűs elmondja, hogy Horthynál is volt. Ez rossz hatással van mindenkire!
Vacsora alatt is érkeznek rövid egymásutánban küldönctisztek jelentésekkel. Összezsúfolva tolongunk az étkezőteremben és az abba nyíló Lehár-féle privát fülkében. Érzem, hogy a katonáknak útjában vagyunk, hogy némileg feszélyezve vannak a tanácskozásban. A legtöbb hír kedvezőtlen. Tegnap egész nap és még ma délelőtt örömmel és titkos reménységgel várták a királyt Pesten. Azóta romlott a hangulat. Ha holnap reggelig nem tudunk bejutni, ügyünk elveszett. Gyáva mindenki. A sikert, a fait accompli-t várják, ha ez be nem következik, a legrosszabbra lehetünk elkészülve. A jelenlévő tisztek egyike elmondja, hogy az ellenszegülő sereg Gömbös által toborzott egyetemi ifjakból áll, akiket Horthy személyesen buzdított és tüzelt. Egyrészüket fel hívatta a Várba, másokat maga keresett fel a műegyetemnél és a kaszárnyákban és beszédeket intézett hozzájuk. »Mentsétek meg a hazát a végpusztulástól.» stb. Félrevezették a diákokat azzal, hogy egyrészükkel elhitették, hogy a király osztrák és cseh katonákkal jön Budapest ellen, másokkal pedig műijedelemmel, hogy a csehek betörtek Komáromnál és ezeket kell kiverniök. Ez a szánalmas félrevezetett ifjúság oly elszántsággal és dilettáns könnyelműséggel támadta meg Budaörsnél az egyik szerelvényt és oly heves tűz alá vette, hogy a tiszt elbeszélése szerint kénytelenek voltak közvetlen közelről gépfegyverekkel közibük lőni. »Mint a tekebábok, úgy hullottak jobbra-balra.« Rakovszky arcán az iszonyat fut végig. »Nem, ez lehetetlen«, nyögi, »ezt nem folytathatjuk. A magyar királyt nem lehet polgárháborúval a fővárosba hozni. Magyar vérrel nem szennyezhetjük be a királyi trónt.« A király szint változtat, láthatóan szenved — arcizmai görcsösen feszülnek. Félrevonja Lehárt és hosszasan beszél vele. A királyné résztvevőén, meleg gyöngédséggel figyeli: »Minden jóra fog fordulni«, mondja, »csak el ne veszítsük a hitünket«. (Amint később hallom, a király megtiltotta, hogy az ifjúságra, a jövő magyar értelmiség színejavára tüzeljenek.)
Utolsónak Lulu fivére, Esterházy János érkezik és jobb híreket hoz. A tisztek először Lehárral beszélnek, aztán vele együtt a királynak adják le jelentésüket. Mihelyst jobb jelentések jönnek, a királyné mosolyog. Sohasem látszik meg rajta a csüggedés, a kishitűség. Bámulatos lelkierővel uralkodik magán. Vacsora után még sokáig elülünk együtt. Megérkezik Ostenburg. Fáradt és kimerült. A baloldalamra ül. Gondoskodom róla, hogy kapjon valamit a vacsora maradékaiból. A királyné komornáját, kit Sopronban fogadtam fel számára, beállítom pincérnőnek. Az asztalkendőt napok óta nem cserélték fel, sőt le sem vették az asztalról. Térképek, iratok szanaszét hevernek rajta, kenyérmorzsákkal és ételmaradékokkal együtt. Kezd undorodni az ember az evéstől. A komorna, akit a királyné még csak be sem eresztett magához, utasításomra felfrissíti az asztalt, törli az evőeszközöket és edényeket és felszolgál. Minden más képet nyer, csak kár, hogy nem jutott ez előbb eszembe. Ostenburg elmondja, hogy üzenetet kapott az ellentáborból, hogy tárgyalni akarnak, mire fegyverszünetet kötöttek, amely holnap reggelig tart. A pesti kormány kijön a továbbiak megbeszélésére és a tárgyalások befejezéséig a harc szünetelni fog. Ostenburg bizakodik, éppen nem kislelkű. Azt mondja, hogy holnap estére Pesten leszünk. A felségek fáradtak, visszavonulnak.
Később hallom Lehárt, amikor magyarázza, hogy volna egy mód a csapatokkal behatolni a fővárosba. Egy hegyen át vezető úton még éjjel, minden feltartóztatás nélkül el lehetne érni Pestet. Kedvez az idő is, a sötétség, az eső. Háború esetén föltétlenül erre szánná el magát. De kizárja a kísérletet az a körülmény, hogy a felségek a vonaton vannak. Nem teheti ki őket annak, hogy őrizet hiánya miatt esetleg fogságba kerüljenek. Elhívnak, mert egy málhás kocsi érkezik Bicskéről két nagy bőrönddel, melyek színig vannak tömve finom ágyneműkkel, selyemtakarókkal, párnákkal stb. Levél is jön mellékelve Batthyány Zsuzsannától. Kéri, hogy jönne a királyné holnap Bicskére és maradjon ott éjszakára. Ezt már nem jelentem be a felségeknek, mert lefeküdtek. Ráérek erre holnap. Sok gondot ad azonban a kipakkolás. A málhák oly nagyok, hogy nem lehet őket a kocsik szűk ajtaján betolni. Kint kell a holmikat kiszedegetni a permetező esőben, sárban és a meredek hágcsón egyenként kell felszállítani a koromsötét fülkékbe. A vonaton tudniillik csak a király kocsijában és az étterembon van világítás, a többiben nincs. Egyik Ostenburg-katona kézilámpással világít nekem kint az esőben, de bent a vonatban már tapogatódznunk kell. Mire elrendeztünk mindent éjszakára és Gyulával felváltva tartjuk a csepegő gyertyát, benyit fülkénkbe két beburkolt, sötét alak Amint az egyik megszólal, ráismerünk ifj. Pallavicini Alfonzra. Vele van egy volt közös diplomata. Ráülnek a hálóingeinkre, papucsainkra és mindent egyszerre meg akarnak tudni. Hogy hol kapnak helyet éjszakára, maguk sem tudják, de ez nem izgatja őket — lesz ahogy lesz!
Forrás:monarchista.blogspot.com
Tovább a cikkre »
