Sonderkommando: holtak pásztorai

Sonderkommando: holtak pásztorai

A nácik egyik legsátánibb bűne, hogy létrehozták az auschwitzi „sonderkommandót” – véli Gideon Greif történész-újságíró. A sonderesek olyan zsidók voltak, akiknek a vetkőzőtől a gázkamrán át a kemencéig kellett segédkezniük az SS katonáinak. Greif számos interjút készített a kommandó egykori tagjaival. Könnyek nélkül sírtunk című kötete, amely a Saul fia című filmet ihlette, most magyarul is megjelent az Európa Könyvkiadó gondozásában.

Kedves megtaláló, kutasd át az egész terepet. Tucatjával temettek itt el olyan, tőlem és másoktól származó dokumentumokat, amelyek rávilágítanak mindarra, ami itt történt. Sok fog is van elásva itt. Mi, a „sonderkommando” munkásai az egész területen szétszórtuk őket, ameddig csak eljuthattunk, hogy az itt meggyilkolt milliók nyomait meg lehessen találni. Mi magunk már rég feladtunk minden reményt, hogy megérjük a szabadulás napját – szerepel a haláltábor területén bádogtokban titokban elásott hosszú szövegben. Az emlékezést a sonderkommandóba kényszerítettek nevében az 1944. októberi auschwitzi felkelésben meghalt, mélyen vallásos Zalman Gradowski írta. Életveszélyes feladatra vállalkozott: jegyzetek készítéséért ugyanis Auschwitzban azonnali kivégzés járt.

Ha túlélték, titkolták

Hatalmas megaláztatásnak kitett, kegyetlen munkára kényszerített emberektől természetesen nem várható el a tények pontos bemutatása. Ahogy a szintén Auschwitz-túlélő Primo Lévi írja Akik odavesztek és akik megmenekültek című kötetében, leginkább olyan, a sonderkommandóhoz köthető, titokban feljegyzett szövegek keletkeztek a táborban, amelyek „panasznak, átkozódásnak, önvádnak, mentegetőzésnek és önigazolásnak is tekinthetők”.

Ezeken kívül sokáig nem állt más forrás a rendelkezésünkre a sonderkommando működéséről, mint jó néhány, a sondereseket sommásan elmarasztaló memoár; maga a neves filozófus, Hannah Arendt is mint tettestársakra tekintett a kommandó egykori tagjaira. Nem csoda tehát, hogy a sonderes túlélők, a „holtak pásztorai” – ahogy Sütő András nevezi őket Az álomkommandó című drámájában – igyekeztek háttérben maradni, titkolni kilétüket. Nemcsak a feléjük áradó ellenszenv, de lelkiismeret-furdalásuk is erre késztette őket. Közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg végre meg mertek szólalni.

Gideon Greif író, az izraeli rádió munkatársa a nyolcvanas évek második felében valóságos lavinát indított el a gázkamráknál segédkező Josef Sackarral készített interjújával. Hamarosan a sonderkommando addig rejtőzködő túlélői is tanúságot tettek szerepükről; idővel a róluk kialakult kedvezőtlen kép is megváltozott.

– A nácik egyik legsátánibb bűne, hogy létrehozták a sonderkommandót – feleli a szervezet létrehozásának körülményeit firtató kérdésemre a könyvének bemutatója alkalmából Budapesten járt Gideon Greif. – Az SS nyilvánvalóan azért hívta életre a segédalakulatokat, hogy a zsidókat a nácik bűnrészesévé tegye, súlyos lelkiismereti konfliktust idézve elő bennük, amiért részt vesznek saját testvéreik, hitsorsosaik elpusztításában. Nem volt választásuk: vagy segítettek a halottak eltüntetésében, vagy maguk is a gázkamrába kerültek. A sonderesek arra kényszerültek, hogy közönséges fogolytársaiktól elszigetelve nap nap után szembesüljenek az ipari jellegű emberölés, a halál jelenlétével. A sokk, amelyet a hullákkal való szüntelen találkozás okozott, magától értetődően vezetett a lelki megdermedéshez, megkeményedéshez: az SS így könnyűszerrel gyárthatott belőlük passzív végrehajtókat.

Valószínűleg az egykori lelki-szellemi dermedtség játszik szerepet abban is, hogy szikár pontossággal idézik fel a „munkafolyamat” különböző állomásait. Beszámolóik nyomán szinte testközelből figyelhetjük meg a halálgyár mechanizmusát – ez teszi rendkívül megrázóvá az interjúkat.

„Tudom, hogy fél óra múlva már nem leszek életben.”

Josef Sackar a második krematórium vetkőzőjében dolgozott. Az ívlámpákkal megvilágított helyiség nyolcvan méter hosszú volt, kétoldalt fehérre festett fenyőpadokkal, számozott ruhaakasztókkal. Télen fűtöttek. Az illúzió fenntartása kedvéért egyébként fűtöttek a gázkamrákban is.

– A vetkőzőben semmilyen szag nem volt. Csak bizonyos napokon kezdett büdös lenni, amikor rengeteg volt a holttest, és jött egy új transzport. Akik értették, mi történik, rémültek voltak. Köztük idősebbek meg fiatalabbak is öt-, hat-, hétéves gyerekekkel, egyesek a karjukban hozták a szüleiket, és voltak tízévesek, akiknek kisbaba volt a karjukon. Mire a gázkamrába értek, már csapdában érezték magukat. Egy szép, tizenéves lány azzal fordult hozzám: „Tudom, hogy fél óra múlva már nem leszek életben.” De én meg akartam nyugtatni. Hogy jobban érezze magát, azt mondtam, ne aggódjon, meg hogy nem lesz semmi baja. Ahogy a helyiség megtelt, úgy kellett egyre szorosabban egymáshoz tapadniuk. Volt a gázkamrában négy behálózott oszlop is, abba a hálóba szórták a gázlabdacsokat.

Ja’akov Silberberg pontosan emlékszik a mondatra, amellyel az SS-katonák és parancsukra a sonderesek – akik egyébként nem állhattak szóba az áldozatokkal – biztatták a kivégzendőket: „Gyorsan zuhanyozzanak, mert a másik oldalon várja magukat a kávé meg a sütemény.” A pánik a gázkamrában tört ki.

– Mindenki sikoltozott, hiszen az embereken a teljes kétségbeesés lett úrrá. Immár rájöttek, hogy közeledik a halál, hát segítségért kiáltottak. A mai napig hallom ezt a kiáltozást. Amíg élek, üldözni fog. Soha nem szűnik meg – mondja az eredetileg kereskedő, Auschwitzban „fogászként” alkalmazott Leon Cohen. Fél óra elteltével a sonderesek a föld alatti gázkamrában egymáshoz tapadt véres testeket kampóval, vasvillával szétválasztották, majd teherlifttel a földszintre szállították, ahol a kemencék voltak.

– Egyszer ráismertem az egyik unokanővérem holttestére. 1943. január 23-án érkezett egy kései transzporttal, de csak az elgázosítás után találkoztam vele – mondja Eliezer Eisenschmidt. Más alkalommal a Buna-Werke munkatáborából áthozták csonttá soványodott unokatestvérét. – Két karéj kenyeret kért, hogy ne üres gyomorral kelljen meghalnia. Megkapta a kenyeret, megette, és beballagott a gázkamrába. Tudta, hová megy.

Miután a teherlift megérkezett a földszintre, és slaggal lemosták a halottakat, Leon Cohen tíz perc alatt megvizsgálta szájüregüket.

– Tíz percre úgy hatvanöt-hetven tetem jutott. A szájak szorosan össze voltak zárva, így fogóval kellett szétfeszítenem őket. Ha aranyfogat találtam, a második fogóval húztam ki. A műfogakat is kihúztuk. Számításaim szerint több tonnára valót termeltünk ki a németeknek a lemészárolt zsidókból. Hadd mondjak valami kísértetieset. Ha a felszabadulás után az emberek rám néztek, vagy éppen beszéltem valakivel, eleinte, jóformán automatikusan, az illető száját vettem szemügyre. Látni akartam, hogy vannak-e aranyfogai. Tényleg automatává változtam. Messziről meg tudtam mondani, ha valakinek műfogai voltak.

Naponta 24 ezer hamvasztás

Ja’akov Gabai jól emlékszik 1944 nyarára, amikor mindennap körülbelül 24 ezer magyar zsidót kellett elhamvasztaniuk.

– Három percen belül mind a hatvan tetem benn volt a kemencékben. Három percig dolgoztunk, majd fél órán át vártunk, hogy a testek teljesen elhamvadjanak. Ezalatt pihentünk, kezet mostunk, húztunk egyet a vodkából és üldögéltünk. Ha éjszaka dolgoztunk, erre a fél órára még el is bóbiskoltunk.

Ami nem égett el, mint például a medencecsont, azt fatuskóval összetörték. A hamvakat aztán teherautóra rakták, és a közeli folyóba szórták. A tizenkét órás lélekgyilkos munkáért cserébe jártak bizonyos „könnyítések”.

– Rengeteg pénzt és aranyat találtunk a vetkőzőben – mondja Ja’akov Gabai. – Átadtuk a németeknek, ők meg kolbászt és innivalót adtak vacsorára. Ital nélkül nem ment volna. Amire gusztusunk volt, minden rendelkezésre állt – a 96 fokos vodka is. Éjszakánként énekelhettünk. Volt egy mandolinunk és egy gitárunk. Együtt énekeltünk a németekkel. Ettünk-ittunk is velük.

Szállásuk egy emelettel a krematórium fölött volt, vetett ággyal, párnával. Mint Leon Cohen említi, fűteniük télen sem kellett, mert a kemencék melege átjárta az egész épületet. A sonderesek azzal is tisztában voltak, hogy a nácik szándéka szerint soha nem kerülnek ki élve a táborból. A kommandó titokhordozó tagjait ugyanis időről időre likvidálták, „feldolgozásukat” szintén halálra szánt társaik végezték. Több százat közülük egyébként az 1944. októberi, a sonderkommando által kirobbantott felkelés alatt mészároltak le. Hogy többen mégis életben maradtak, az leginkább a németek háború végi kapkodásának, a kiürítés fejetlenségének köszönhető.

– Miután Auschwitzot elhagytam, fél éven át cselekvésképtelen voltam. Éjszakánként le sem tudtam hunyni a szemem; állandóan rémálmokat láttam. Máskor arra ébredtem, hogy kétségbeesetten ordítok, mert hallom a gázkamrában fulladozó zsidók kiáltozását – a jajveszékelést, a nyöszörgést, az ima hangjait. Álmomban a lift zaját is hallottam, amely felvitte a hullákat a kemencéhez. Az emlékek visszajárnak, és ez ellen semmit sem tehetek. Az emlékek és az ott töltött hosszú hónapok tönkretették az életemet – mondja Leon Cohen.

Továbbra is Auschwitzban éltek

– Megkockáztatható – véli Gideon Greif –, hogy ők sokkal nagyobb terhet cipeltek magukkal, mint a többi túlélő. Hiába menekültek meg, továbbra is Auschwitzban éltek. A sonderkommandósok tragikus ellentmondás csapdájában vergődtek. Tudat alatt érdekükben állt ugyanis, hogy minél több zsidó transzport fusson be, mert létükben fenyegette őket, ha az érkezések ritmusa lelassul, vagy éppen leáll a halálgyár. Az élethez való joguk a szállítmányok folyamatos áramlásától függött.

Hogy a feloldhatatlan erkölcsi helyzet milyen maradandó traumához vezetett, azt pontosan mutatja a sonderkommandósok későbbi szenvedése. Greif interjúalanyai szinte kivétel nélkül álmatlanságról, rémálmokról, cselekvésképtelenségről számoltak be.

– Lehet utólag vádolni a sonderkommando tagjait – mondja a történész –, ám tudomásul kellene venni, hogy minden látszat ellenére a zsidóknak nem voltak vezetőik Auschwitzban. Rabszolgák voltak mindannyian, parancsot hajtottak végre, egyetlen választásuk az volt, hogy a kegyetlen munka helyett mennek a gázkamrába. A visszaemlékezéseket felhasználó Saul fia nagyon jól érzékelteti ezt a dilemmát, ez a sonderesekről készült egyik leghitelesebb film. Joggal merülhet fel a kérdés: miért akarták a sonderkommando tagjai mégis túlélni a lágert, miért volt viszonylag alacsony közöttük az öngyilkosságok száma? Szinte bizonyosan azért, hogy tanúságot tegyenek mindenről, ne csak az elrejtett bádogtokok szövegeiben, hanem végre szabadon megszólalva is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »