Sokszínű elbeszélések a színskála színtelen eleméről

„Raffaello, Rubens, Rembrandt és mások művészete a kritika és a társadalom számára nem jelent egyebet, mint csupán számtalan »dolog« konkretizálását, ami tulajdonképpeni értéküket – az érzetet, amelyből fakadtak – teljesen elhomályosítja. Ezekben a művekben kizárólag a tárgyi ábrázolás virtuozitását csodálják” – írta az orosz avantgárd nagy alakja, Kazimir Malevics 1915-ben a Szuprematista kiáltványban. A tiszta érzet felsőbbrendűségét hirdető festő hitte, az akarat és a képzet világának hazugságai alól az absztrakció, így akár egy négyzet is felszabadíthat. 1913-as alkotása, a Fekete négyzet fehér alapon ezért Malevics bemutatásában nem „holt forma”, hanem tárgy nélküli érzet, a fekete és a fehér pedig nem csupán a színskála két színtelen eleme: képén a fehér mező jelöli a „semmit”, vagyis mindazt, ami a fekete négyzet érzetén – a teremtett alkotáson, a „mindenen” − kívül esik.

Malevics filozofikus eszmefuttatása élvezetes olvasmány. A valóság értelmezésének, érzékelésének tompulása, eltávolodásunk az „életforrástól” ma is ismert jelenség, és továbbra is érvényes megállapítás: „A társadalomnak fogalma sincs arról, hogy a dolgok tulajdonképpeni, tényleges értékét nem ismeri fel.” Malevics értékéből persze mit sem von le az, hogy bő két éve a Tretyjakov Galéria munkatársai festményéről mikroszkopikus vizsgálattal kiderítették, négyzete alatt egy olyan mű lapul, amely szavakkal is egyértelműen utal az Oroszországban egykor népszerű francia írónak, Alphonse Allais-nak, A Blareau-ügy szerzőjének 1887-ben készült festményére. A Négerek harca egy pincében éjjel című mű pedig nem más, mint egy fekete négyzet fehér alapon.

Ismereteink a feketéről − a színről, ami nem szín − már-már közhellyé koptatott igazságok: a hiány „színe”, az eleganciáé és a koszé, a komorságé, mindenféle sötétségé. Ezeket mindig érdemes újradefiniálni, továbbgondolni. Erre jó hely és alkalom most a Várfok Galéria március 10-ig látható kiállítása, a Fekete, amely az értelmezést és az érzékelést egyaránt serkenti. Düreren, Tizianón, Tintorettón, Caravaggión vagy Rembrandton túl a fekete „problémája” foglalkoztatta az olyan alkotókat is, mint például a mélyfekete grafikáiról ismert francia szimbolista festő, Odilon Redon, aki most a Várfok Galéria tárlatán Győrffy László apokaliptikus rézkarcsorozatánál, a 7 fej, 10 szarv, 9 szemnél lett hivatkozási alap. Redon szerint a fekete nem korrumpálható szín, ami nem akar kedvezni a szemnek, és nem ébreszt érzékiséget – végül mindenütt a felszínre tör a mélyből, és minden fekete lesz, teszi hozzá Győrffy.

A galériához kötődő tizenöt képzőművész − aatoth franyo, Czigány Ákos, Françoise Gilot, Győrffy László, Herman Levente, Jovanovics Tamás, El Kazovszkij, Keserü Károly, Misetics Mátyás, Mulasics László, Nemes Anna, Rozsda Endre, Szirtes János, Ujházi Péter, Várady Róbert – grafikákkal, rézkarcokkal, festményekkel, fotográfiákkal, absztrakt és figuratív művekkel egyaránt mesél a fekete sokféleségéről. Az élő alkotók a képeikhez saját szavaikat is adták. Keserü Károly cím nélküli „festményszőttesén” – cérnával mintázott, meditatív akrilképén – például a fekete egyrészt „visszahúzó kontra-anyag”, másrészt a „mindenütt jelen lévő, amiről soha nem szabadna megfeledkeznünk”; aatoth franyo Bozótján a feketeség a termékeny, egyben kiismerhetetlen földi valóság; míg Szirtes János portrésorozatán – ellentétben Rozsda Endre és El Kazovszkij pazar színű, mitológiát idéző képeivel − nem alapszín, hanem zárófelület. Mondhatni, az idő pecsétje.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.02.08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »