Sokarcú irgalmasság – Vallomások, interjúk, tanulmányok

Sokarcú irgalmasság – Vallomások, interjúk, tanulmányok

A Verbum Keresztény Kulturális Egyesület gondozásában megjelent kötetben olyan világiak és egyházi személyek, papok, szerzetesek vallanak, akik nemcsak beszélnek az irgalmasságról, felebaráti szeretetről, szolidaritásról, hanem élik is azt.

A könyv Ferenc pápa gondolatát illusztrálja: „A tevékeny szeretet képzelőereje nem ismer határokat.”

Részleteket olvashatunk a kötetben a Szentatya Misericordiae vultus (Az irgalmasság arca) című, az irgalmasság évét meghirdető bullájából, melyben a pápa rámutat, hogy Jézus Krisztus „Az Atya irgalmasságának az arca.” Ez összefoglalja a keresztény hit misztériumát. „Az Atya irgalmassága a názáreti Jézusban vált elevenné, láthatóvá, őbenne érte el csúcspontját.”

Bara László marosvásárhelyi plébános a bűn és az irgalom egymáshoz való kapcsolatát elemezve kifejti: ha az irgalomról úgy beszélünk, mintha a bűn semmit sem számítana, nem közel kerülünk az emberekhez, hanem magunkat, az egyházat, „És az egész nagypénteket tesszük fölöslegessé. Ezért nem akarunk egy olcsó irgalmasságról beszélni. Az irgalomban van egy dráma, és ezt a drámát ne lopjuk ki a küzdelemből!” Mi hát akkor az irgalom? – teszi fel a kérdést a plébános. Válasza: „Az irgalom a Szentháromság felénk fordulása. Ez a felénk fordulás maga Krisztus. A szentháromságos önközlésnek a csúcsa a Krisztus-esemény. Az irgalom csúcsa nem szabály, hanem maga Krisztus.” Ezért nehéz irgalmasnak lenni, mert nem szabályokat alkalmazunk, nem az irgalmasság elnéző szabályait, hanem Krisztus szeretetét. Az irgalmasság a legelső, és utána jön minden más, Isten a mélyponton jön értünk, ahogy az Atya sietett hazatérő tékozló fia elé, „nem csupán barátságosan lépegetett, hanem ellenállhatatlanul futott…”

Benedek Ramóna nagyváradi hittantanár sokéves tapasztalatai alapján állítja, hogy az irgalmasság igazságosság nélkül nem működik. A fiataloknak erős az igazságérzetük, ezért nagyon fontos, hogy a velük foglalkozó szülők, papok, tanárok következetesen, hitelesen álljanak mellettük, mert csak így fogadják el az örökérvényű igazságokat. „Isten mosolyának lenni ott, ahová a küldetésünk szól, ahol számítanak ránk, még akkor is, ha nagyon nehéz, ha naponta meg kell vívni a harcunkat mindazzal, ami a növekvő életet veszélyezteti – talán ettől igazán szép a tanári hivatás és az irgalmasság megélése az iskolában.”

A Szatmárnémetiben élő Mares házaspár visszaemlékezéseiből elénk tárul, hogy miként mutatkozik meg az irgalom a mindennapokban. A férj édesapja nyugdíjba vonulása után nem sokkal súlyos agyvérzésen esett át, s ezzel megkezdődött egy tizenhat évig tartó szenvedéssorozat. Mares Sándor egyre nagyobb csodálattal figyelte, ahogy az édesanyja „egyre betegebb házastársát eredeti ígéretéhez méltón továbbra is szerette és gondozta, fenntartotta benne a lelkierőt, pedig azt hiszem, sok olyan pillanata volt, amikor neki sem volt sok… És közben vigasztalta, beszélt hozzá, tűrt neki, imádkozott érte.”

A kötet Irgalmasság a szerzetesi életben című fejezetében Johanna Andrea, a marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz kármelita kolostor perjelnője arra keresi a választ, hogy van-e ma aktualitása az irgalmasságnak? Rámutat: a mai ember nagy akar lenni, és túl büszke ahhoz, hogy el- és befogadja Isten szeretetét. „Meg kell tanulnunk gyermekké lenni, a gyermek lelkületével teljes bizalommal az Atyára hagyatkozni, és szeretni kicsiny voltunkat.” Korunk emberének nagysága többé nem az értelem, az isteni szikra teremtő létében nyilvánul meg, hanem hatalmaskodássá fajult, amely építkezés helyett rombol, mert ki akarja iktatni létéből a Teremtőt. A perjelnő figyelmeztet: ha elvesszük az emberből és cselekedeteiből az igaz, a szép és a jó forrását, akkor nem marad belőle semmi, ami értéket alkothatna. „A társadalmi igazságtalanság soha nem látott méreteket öltött világszinten. Ennek egyik oka az Isten nélküli humanizmus, ami gyümölcseivel bizonyítja, hogy pusztán üres eszme, és a mindenkori hatalom kiszolgálója marad az emberiesség, ha önnön létének forrását megtagadja.”

Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális igazgatója a földi élet peremvidékén – szenvedélybetegek, hajléktalanok, magányos idősek – élők gondozásában szerzett tapasztalatairól beszél, kiemelve, hogy a társadalom nem elég nyitott feléjük, gyakran elutasító vagy hárító, ítélettel, megbélyegzéssel, esetleg szánalommal intézi el a problémát. Ez ellen küzdeni kell. Ludescher László szerint a caritas „… összeköti az eget a földdel, a realitással, a szükséget szenvedőkkel, kézzelfoghatóvá teszi a hitet és mérhetővé a szeretetet.”

A kötetet Bereczki Silvia, a gyulafehérvári Segítő Nővérek Kongregációjának rendfőnöknője szerkesztette, aki Avilai Nagy Szent Terézt idézi: „Krisztusnak nincs más teste most itt, a földön, csak a tied, nincs más keze, csak a te kezed, nincs más lába, csak a te lábad. A te szemeden keresztül keresi, kin gyakoroljon irgalmat, a te lábaiddal jár-kel, hogy jót cselekedjék, a te kezed, amellyel megáld másokat.” A rendfőnöknő kívánsága hogy mi, olvasók is váljunk azzá, amit rendszeresen magunkhoz veszünk a szentmisén, Krisztus testévé. Adjuk „kölcsön” neki „szemünket, fülünket, kezünket, lábunkat, hogy ő általunk is megmutathassa szeretetét!” Mindannyiunkhoz szólnak William Blake (1757-1827) angol költő két évszázaddal ezelőtt írt sorai: „Zsidó? Török? Pogány?/ Szeresd az ember-alakot!/ Hol Béke s Irgalom lakik/, Az Isten lakik ott”.

(Verbum Keresztény Kulturális Egyesület 2016.)

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

 


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »