Soha nem állíthatjuk magunkról, hogy tökéletesek vagyunk – ünnepi beszélgetés Balás Béla püspökkel

Soha nem állíthatjuk magunkról, hogy tökéletesek vagyunk – ünnepi beszélgetés Balás Béla püspökkel

Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén – ebben az évben ez egybeesik nagypéntekkel – tölti be 75. életévét Balás Béla kaposvári megyéspüspök. A Magyar Kurír ebből az alkalomból interjút készített a fiatalok körében oly népszerű „Beton” atyával.

– Ön még egészen kisgyermek volt, mindössze hét éves, amikor meghalt az édesanyja. Ettől kezdve édesapja nevelte önt és a húgát. Igen korán szembesült tehát a halál tényével, ráadásul egy hatalmas veszteség formájában. Mennyire játszott ez szerepet abban, hogy a transzcendencia felé fordult, választ várva a valódi létkérdésekre?

– Édesanyám halálakor egészen kisgyermek voltam még, fel sem fogtam igazán az elvesztését. Évekkel később, az 1956-os forradalom eltiprását követően tudatosult csak bennem, hogy egészen más úton járok, mint az osztálytársaim, és ez csodálatos út. Egy titkos kis közösségbe jártam, a Regnum Marianum közösségébe, amelynek úgy voltunk a tagjai, hogy még a nevét sem tudtuk. A lényeg azonban, hogy benne voltunk, és ettől megszépült az ifjúságunk. Előbb kaptam a kereszténység gyakorlatát és később az elméletét. Élmény volt számomra a közösséghez való tartozás, a romantika, a lelkigyakorlat, a liturgia, a karácsony, a húsvét megünneplése, még nem tanultam semmit, de teljes szívvel és lélekkel éltem meg a hitet. A piarista gimnázium nagyszerű hittanórái, később pedig az Esztergomi Hittudományi Főiskolán tanultak hatalmas örömöt jelentettek számomra, csodálattal töltött el, hogy amit hallok, az nemcsak szép, hanem igaz is.

– Kamaszként élte meg az 1956-os forradalmat és szabadságharcot. Milyen emlékeket őriz e dicsőséges tíz napról?

– Kicsit ez is romantika volt. Olyan fiatal voltam, hogy szó sem lehetett ellenállásról. Reggel elkéredzkedtem otthon apámtól, hogy Kelenföldről szeretnék bemenni forradalmat nézni a városba, apám azt mondta: rendben, de ebédre gyere haza. Azt nem sejtette, hogy nem lesz közlekedés, és az Üllői úton, a Nagykörúton széttaposott hullákat látok, amint mésszel leöntik őket és kettészakított, négyemeletes házakat. Amikor hazamentem, nem tudtam ebédelni a látottaktól. Felejthetetlen magyarságélmény, tömegélmény volt számomra 1956. Ehhez hasonlót Varsóban láttam és éltem át, 1987 júniusában, amikor II. János Pál pápa harmadszor látogatott el a szülőhazájába. Többedmagammal utaztam Lengyelországba, fényképeztünk és magnóra vettük azt a hihetetlennek tetsző, mégis valóságos, bátor tömegtüntetést. Ameddig a szem ellátott, mindenütt, a házak, a fák tetején is feszületek nyúltak az égbe, több százezer ember várta a pápai autót, és ütemesen kiabálta: Solidarność… S nekem eszembe jutott 1956., mindaz amit láttam tizenöt éves kamaszként.

– Soha nem akart más lenni, csak pap?

– Természetesen megfordult a fejemben, hogy más is lehetnék, érdekelt az építészet is, viszont a matematika irtózattal töltött el, ezért hamar beláttam, hogy ez nem nekem való. Nem volt igazi versenytársa a papi hivatásnak az életemben.

– Önt harmadéves szeminaristaként két másik társával együtt másfél évre elbocsátották a papnevelőből. Mi volt a „bűnük”?

– Erről nem nyilatkoztak sem írásban, sem szóban, mert az esztergomi kormányzót, Schwarz-Eggenhofer Artúrt használták fel az ítélet-végrehajtásra. Valójában ez volt az első Regnum-per adminisztratív kivitelezése. A regnumi egyetemistákat eltávolították az egyetemről, a papok egy részének, köztük Kállay Emil piarista atyának bevonták a papi engedélyét. A szemináriumban háromból ketten voltunk olyan kispapok, akiket a Regnum-ügy miatt távolítottak el, Alberti Árpád volt a másik, a harmadik pedig a ciszterci ügyek miatt Czike Imre.

– Mivel foglalkozott másfél évig? Nem vetődött fel önben, hogy mégsem a papi szolgálatra hívta meg Isten?

– Takarítóként dolgoztam, ebben minden benne volt, a szőlőpermetezéstől a plébániai takarításon át a sekrestyési, kántori szolgálatig, ami éppen jött. Rengeteg időm volt a gondolkodásra, nem volt se rádió, se tévé, se kapcsolat a külvilággal, az otthoniakkal sem. Apámék nem is tudták, hogy hol vagyok, vidéken, szinte elbújva éltem. Esténként órákon át sétáltam fel-alá a kis szobámban, másfél éven keresztül, s azon tűnődtem, hogy ami velem történt, az isteni jel-e, vagy fordítva, Isten ellen támad a hatalom, és hol van nekem az igazi helyem. Olyan tökéletesen megerősödtem és annyit gazdagodtam lelkileg-szellemileg ebben a másfél évben, hogy utána évekig még bocsánatos bűnre sem volt ingerem. Hatalmas lendületet kaptam, kitűnővel végeztem a teológiát, és gyönyörű volt a kápláni indulásom Nagymaroson.

– Ön 1970-ben egyik elindítója és tevékeny résztvevője volt a nagymarosi ifjúsági találkozóknak, melyek mára az újkori magyar egyháztörténelem jelentős eseményeivé váltak. Hogyan emlékszik vissza a kezdeti időkre?

– Ez a történet már nem magányos. Valaki kiszámította, hogy amíg ártatlan szerzetesek és papok összesen kétszáz évnyi büntetést kaptak, Isten két és fél évi börtönért átlagban egy új papot hívott. Tompa Nándortól, Emődi Lászlótól és több más atyától egy időben tizenöt hivatás indult. Aki közülük megmaradt, az továbbra is közösségben dolgozott. Az ifjúsággal való intenzív foglalkozás teljesen új volt, nemcsak Nagymaroson, hanem másutt is. Kezdetben nem jöttek a fiatalok, pedig sok módon hirdettük magunkat. Tele voltak előítéletekkel az egyházzal, papokkal, papolással kapcsolatban. Maroson nyolc-tíz fiatallal kezdtük, évekig tartott, míg ez a szám felment húszra-harmincra. Amikor aztán odatették mellém Kerényi Lajos atyát, akkor megduplázódott minden, és felrobbant a Dunakanyar. Bekapcsolódott a Duna jobb és bal partja, különböző községek és Budapest is. Amikor pedig minket tovább disponáltak, és Budapesten összetalálkozott ez az egyívású társaság, akkor már pezsgett minden. Kismaroson kezdődtek ezek a találkozók, Sillye Jenő dalaival, Major Sándor atya szeretetével, de keményen kellett dolgoznunk azon, hogy működjön a dolog. Ötven-hatvan levelet írtunk a plébánosoknak, személyesen megszólítva őket, hogy van ez a találkozó, jöjjenek el közénk bizalommal, a fiatalokkal együtt. Lassan kinőttük Kismarost és aztán szűk lett Nagymaros is. A templom, az altemplom, a kálvária, a kert, a Duna-part, a református templom, a művelődési ház, minden velünk lett tele.

– Hogyan viszonyult ehhez az egyházi, illetve a politikai vezetés?

– Nagymaroson a templom körül rendőrautó cirkált körbe-körbe, mindvégig, amíg tartott a találkozó. Ugyanez ismétlődött Budapesten is, a Rózsák terén tartott hittanórák alatt. De nem tudtak velünk mit kezdeni. Nagyon vigyáztunk arra, hogy semmiféle politikai megnyilvánulás, kétértelműség ne forduljon elő, még viccek se hangozzanak el. Messze ívben kerültük a politikát, még az ártatlannak látszó megnyilvánulásokat is. Később, már a nyolcvanas években, a Fidesz indulásának idején problémáztak néhányan, hogy fölvegyük-e velük a kapcsolatot, és éppen én voltam az, aki a leghatározottabban képviseltem, hogy a világért se. Íratlan törvény volt közünk, hogy aki egy irányhoz tartozik, az máshoz ne kapcsolódjon. Ez az illegalitás egyik szabálya.

Visszatérve Nagymarosra, Lékai bíborost szorongatta a hatalom miattunk. Az egyik évben megkért bennünket, engedjük meg, hogy a róla készült portréfilmben legyenek bejátszások a nagymarosi találkozókról. Rögtön gondoltuk, hogy ez nem olyan egyszerű, és szegény bíboros úrnak azt válaszoltuk, ha nyilvánosan kihirdeti a filmben, hogy mostantól szabad minden fiatalnak templomba járnia, akkor igent mondunk. Erre borzasztó mérges lett, illetve humorosan fogta fel a dolgot. Akkoriban nem volt még mobiltelefon és a vonalas is csak kevés otthonba volt bevezetve. Ezért Lékai bíboros a postán keresztül üzent, hogy hívják le Zimonyi János plébános atyát a nyilvános posta ütött-kopott bódéjába. Minden szót tisztán lehetett hallani. A bíboros úr annyit mondott, hogy a Pest megyei rendőrkapitányságnak kifogása van az engedély nélküli hangerősítés ellen. – „Nagyon kérem, hogy ne látszódjon semmi, csak a hang hallatszódjon.” Megértettük az üzenetet. A műszaki stábunk, Kemenes Gábor atyával feltette a hangfalakat a templomtoronyba, úgy, hogy a visegrádi vár is beleremegett a beszédekbe és az énekbe.

– A hetvenes években hat év alatt hét helyre is elhelyezték, mert ahol megjelent, ott tódult önhöz a diákság, a fiatalság. Mi volt a titka? Illetve, hogyan élte meg lelkileg ezeket a folyamatos változásokat?

– Semmiféle titokról nincs szó. Amit én jól megtanultam, az egy külvárosi, egészséges beszédmód, nem jassznyelv, vagy trágárság. Ugyanilyen hangnemben adtam tovább mindazt a fiataloknak, ami számomra hitélmény volt és szilárd alap. Ezt a hangot értették. Semmiféle erőlködésre nem volt szükségem, teljesen elvetettem a barokkos, pátoszos kifejezéseket, amitől biztos, hogy elmenekült volna az ifjúság.

A másik fontos tényező a zene volt, ami varázsként hatott. Nem az a kimért, kicsit idegen hangzás, szövegében és dallamában is, ami addig megszólalt a templomokban, hanem egy pergőbb, fiatalosabb, dallamosabb zene, ami Nyugaton már elterjedt akkoriban, elsősorban Olaszországban, a Fokoláré mozgalom ifjúsági szárnyában. Ez a dallamvilág hozzánk is begyűrűzött, és a Jóisten Sillye Jenő személyében adott nekünk egy különleges tehetséget. Ott volt még akkor köztünk a börtönt megjárt Werner Alajos atya is, aki Rómában végezte a felsőfokú zenei tanulmányait, és tanított a Zeneművészeti Főiskolán. Megkért, hogy mutassam be neki ezt a Jenő gyereket, annyit hallott már róla. Jenő fantasztikusan felkészült, a gitárja mellett aktatáskányi kottát, új lemezeket hozott magával. Lojzi bácsi viszont nem volt kíváncsi sem a hangfelvételekre, sem az élő gitározásra, hosszasan elmerült a kották tanulmányozásában. Közben időnként tanárosan figyelmeztette Jenőt: „Fiam, vigyázz, ilyen előjellel ilyen zárlat szükséges, ez nem jó. Ezek zenei helyesírási hibák, figyeljetek ezekre.” Végül azt mondta: „Nézzétek, azt a zenét, amire ma szükség van, én már nem tudom megalkotni, sem a Farkas Ferenc, sem a Bárdos Lajos. Ezt nektek kell megcsinálnotok, csak azt az egyet kérem tőletek, olyan zenét komponáljatok, hogy az harminc év múlva is zene legyen.”

– A vérben és bűnben fogant Kádár-rendszer az 1960-as évek közepétől kezdve fokozatosan puhult. Mennyire volt ez igaz az egyházzal kapcsolatban?

– Ugyanaz a tendencia érvényesült, mint a többi hazai civil szervezet esetében. Nekem a hatvanas években a Gyorskocsi utcában a kihallgató tiszt tett egy olyan megjegyzést, hogy ebben az épületben néhány évvel ezelőtt még nem így bántunk volna magukkal. Ekkor már nem alkalmaztak semmiféle fizikai erőszakot, csak verbális szuggesztiót és agressziót. Előfordult, hogy nyájaskodva beszéltek, dicsértek bennünket, milyen nagyszerű, hogy ugyanazt tesszük, mint amit ők, a magyar fiatalságot segítjük, a kérésük az, hogy segítsünk egy kicsivel jobban, hogy az ifjúság tisztábban lássa a szocialista rendszer felsőbbrendűségét. Emellett azonban elhangzottak fenyegetések is, hogy ott fogunk elpusztulni az épület pincéjében, meg hogy kettétörik a karrierünket, egzisztenciálisan ellehetetlenítenek bennünket. Sokféle hangnemben beszélt tehát velünk a hatalom. A legbölcsebben azok viselkedtek közülünk, akik rezzenéstelen arccal végighallgatták a fenyegetéseket, és válasz nélkül hagyták azokat.

Nem tudtak akkor már velünk mit kezdeni, nem volt már komoly ereje a hatalomnak. A hetvenes évek elején lezajlottak az egyházi személyek elleni utolsó perek, 1979-ben kiszabadult a börtönből az utolsó papi személy is, Lénárd Dönci bácsi, aki a legtöbbet raboskodott a szocializmus évtizedei alatt. Ezt követően tízéves „hidegháború” kezdődött ellenünk, amely egészen a rendszerváltozásig tartott. Még 1989 nyarán is jelentettek rólunk, és figyelték minden mozgásunkat, így főleg a fiatalsággal való foglalkozásainkat. A Fekete Doboz nevű forgatócsoport akkoriban készült riportfilmje egy bedarálásra előkészített hatalmas iratköteget mutatott be, amelynek a tetején éppen a Gyulay Endre püspök úrhoz intézett táviratom volt látható. Ennyire figyelt minket a hatalom az utolsó pillanatig. Ez azonban akkor már senkit nem zavart, inkább megédesítette a szolgálatunkat, mint a porcukor a lekváros fánkot. Ekkor már csak látványos, de erőtlen akciókra tellett a kommunisták erejéből.

Az államigazgatási irattárból Varga Ágota dokumentumfilm-rendező kikereste a rám vonatkozó anyagot, és ebből kiderült, hogy volt idő, amikor húsz ügynök figyelt. Ezeknek majdnem a fele pap volt. Nem ítélem el őket, ki tudja, mit tettem volna én egy megzsarolt és tönkrevert lelkipásztor helyében. A többség nem szabad akaratából ügynökösködött, a jelentések java része pedig semmitmondó volt. Ezt bizonyítják a ránk maradt ügynökakták. A Rózsák terén például az ifjúsági találkozókon hatalmas tömeg volt, lelkes egyetemista fiatalok részvételével zajlottak a találkozások. Az egyik besúgói jelentésben mindössze annyi áll, hogy az esemény szakmailag korrekt, de a színvonal alacsony.

– Hogyan élte meg az 1990-es rendszerváltozást?

– Humorral és érdeklődéssel, hiszen mi nem változtunk, de bebizonyosodott, hogy jó úton járunk. Bajót községben voltam akkor plébános, és úgy tapasztaltam, nagyon sokan voltak azok, akik nem értették meg a rendszerváltozás jelentőségét. Egy bányász ember például megkérdezte tőlem: „Plébános úr, hát mi van itt? Eddig egy évben egyszer volt politika, amikor szilveszterkor a tévében beszélt a Hofi, most meg egész évben szilveszter van.” Volt egy videokazettám a Csengey–Csoóri–Csurka hármas legérdekesebb beszédeiről. Kölcsönadtam valakinek, rengetegen megnézték, a falu nagy része ez alapján tájékozódott a változásokról. A választások előtt többen jöttek hozzám, kérdezvén, kire szavazzanak. Mondtam nekik, ebben én nem adhatok tanácsot, mindenki önálló és szabad ember, de ha valakit érdekel, hogy én kire szavazok, azt megmondom. Így is tettem, és ez elég volt a híveknek.

– Önt II. János Pál pápa 1992-ben veszprémi segédpüspökké, majd 1993-ban kaposvári megyéspüspökké nevezte ki. Főpásztori tervei közül melyeket sikerült megvalósítania, illetve melyeket nem?

– A kezdeti időszak nagyon nehéz volt számomra, mert senkitől nem kaptam segítséget arra vonatkozóan, hogy mit is kell csinálnia egy püspöknek. Magamtól kellett mindent kikísérleteznem. Rengeteg emberrel találkoztam, és hamar szembesültem azzal, hogy a többség még a II. vatikáni zsinat problémafelvetéséig sem jutott el, nemhogy a reformok megvalósításán gondolkozzék. Úgy éreztem, hogy az extázis állapotából kikerültem a pusztába. Rövid időn belül világos lett számomra, hogy senkitől nem várhatok támogatást, magamnak kell lépnem, új hangot megütve kialakítanom a kapcsolatokat.

Az iskolákkal kezdtem. Telefonon bejelentkeztem negyven-ötven iskolába, arra kérve az igazgatót, engedje meg, hadd mutatkozzam be a tantestületnek. Egyikük sem mondott nemet. Azonnal megtaláltam a hangot a pedagógusokkal. Előfordult, hogy néhány tanár először a szemem előtt, nyilvánvalóan provokatív céllal keresztrejtvényt fejtett, de tíz perc múlva megállt a ceruza a kezükben, húsz perc múlva pedig már ők is érdeklődéssel figyeltek. Voltak helyek, ahová visszahívtak, s arra kértek, beszéljek én a diákokkal, mert ők nem bírnak velük. Kemény, szívós munka révén és kölcsönösen türelmes hozzáállással kialakult az összhang, a bizalmi kapcsolat az egyházmegye és az iskolák között.

Egyházi részről viszont több támadás is ért. Sikkasztással vádoltak, meg vörös püspöknek neveztek, aki kommunista kézbe akarja adni a katolikus iskolát. Elképesztő rágalmakkal illettek, névtelen levelekkel igyekeztek lejáratni. Az egyik szerint a pásztorbotommal akarom szétverni a nyájat, pedig inkább az én fejemet kellene szétverni. Kegyetlenül nehéz volt mindezt kibírni, de végül sikerült. Az utóbbi években mindez elcsendesedett, kiváló munkatársaim vannak, nagyszerű papok szolgálnak az egyházmegyében.

A fiatalokkal pedig püspökként még nagyobb mértékben tudok foglalkozni, mint korábban, kicsit nagyképűen, József Attilát idézve: „Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani.” Sikerült megvalósítanom egy korábbi elképzelésemet. A bérmálás liturgiája előtt néhány nappal profán helyre, művelődési házba, régi moziba hívom meg az embereket, hívőket, nem hívőket, más valláson lévőket. Ígérem, hogy nem fognak unatkozni, egy tartalmas estét tölthetnek el a püspökkel. Ezek a rendszerint másfél órás találkozások olyannyira elterjedtek, hogy a helyi televíziók felveszik és leadják. Pedagógiai célzatú beszélgetések ezek, szóba kerülnek a családi kérdések, a szülő–gyerek kapcsolat, a kamaszkor nehézségei, és a végén a témához illő teológiai magyarázat, hogyan lehetséges kezelni, megoldani a problémákat, a Jóisten segítségével. A visszajelzések nagyon jók, a jelenlévők élvezik az együttlétet, gyakran vastapssal köszönik az elhangzottakat. A közelmúltban volt egy aranyos eset. A második sorban egy néger lány ült, talán ha húszéves lehetett. Az est végén utánam jött, és megköszönte a beszélgetést. Elmesélte, hogy pécsi egyetemista. A szülei orvosok, az édesapja afrikai metodista, az édesanyja katolikus magyar. Ő csak mostanában kezdett el komolyan a kereszténységgel foglalkozni, és Krisztus tanítása annyira megérintette, hogy gyakorló hívő lett, most fog bérmálkozni.

Vannak természetesen súlyos nehézségek is az egyházmegyében, melyek nem vonatkoztathatók el az általános társadalmi jelenségektől. Sokkal többen halnak meg, mint ahányan születnek. A fiatalok közül rengetegen mennek külföldre dolgozni. Az elmúlt húsz évben harmadára esett vissza a bérmálkozók száma, egyszerűen azért, mert alig van fiatal. Az egyházmegye plébánosai hétvégén betegre misézik magukat, hétfőtől szombatig viszont alig van munkájuk. A helyzet elképesztő, amit a budapesti vagy nagyvárosi püspöktestvéreim elképzelni sem tudnak. Én viszont közelről látom, hogy amit Kodolányi 1925-ben leírt az Ormánságról, az sajnos ma máshol is igaz.

– Ön megélte a kádári diktatúra keményebb és puhább változatát is, valamint az elmúlt negyedszázad vadkapitalizmusát, amelyben legfőbb mozgató a pénz, az új bálványisten, mindenki annyit ér, amennyije van anyagiakban. Nem lenne több szép álomnál, hogy megvalósul egy a mainál lényegesen „igazságosabb és testvériesebb világ” – kölcsönözve a kifejezést a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1996-ban kiadott körlevének címéből?

– Ez gyönyörű elképzelés, csak helyeselhető akarás, hiszen maga Jézus Krisztus helyezte magasra a lécet: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok az. Ám az elmúlt kétezer év történelme alapján sajnos az is igazolható tény, hogy a búza együtt nő a konkollyal, és ugyancsak Jézus figyelmezteti az aratókat, ne tépjék ki a konkolyt, nehogy vele együtt a búzát is kitépjék. Lecsillapítja tehát az osztályharcos ösztöneinket.

Semmivel sem volt jobb a világ azokban a történelmi időszakokban sem, amikor az egyház és az állam összeölelkezett, azt a látszatot keltve, hogy minden rendben van. A hitre ugyanis nem lehet senkit kötelezni. Ezer évvel ezelőtt Szent István kényszerhelyzetben volt, mert ha nem uralkodik vasököllel, a Nyugat megsemmisített volna bennünket, de az, hogy parancsára a nép külsőleg kereszténnyé vált, nem jelentette azt, hogy lelkében is megélte a hitet. A mostani kormány helyesen cselekedett, amikor bevezette a kötelezően választható hit- és erkölcstant, de óva intem a papjaimat attól, hogy azt higgyék, ettől most újjászületik a magyar egyház. Ez csak egy információs bázis, ami jogosan jár nekünk, hogy a fiatalok jobban megismerhessék a kereszténység alapjait, de ahhoz, hogy ezt lelkileg is magukévá tegyék, a hit oktatása nem elég önmagában. Szükség van a hittanár személyiségére is, hogy képes legyen hitelesen átadni a tanítást a diáknak, hogy az elkezdjen azon tűnődni, hátha igaz az, amit hall. S akkor még mindig kell egy bizonyos szikra, ami az imától is függ, Istennek az irgalma, kegyelme, amelynek révén az ember képes megváltozni a szíve mélyéig. A hittan lényege nem az, hogy a diák megtanulja Jézus történetét, el tudja mondani, hol járt, mit csinált. Ez csupán információ, de nem hit. A hit azt jelenti, amit Szent Pál ír a Római levél hatodik fejezetében: „Ti meghaltatok a világnak, és éltek a Krisztusnak.” Vagy amit Jézus mond Máté evangéliumának ötödik és hatodik fejezetében, a hegyi beszédben, a gyakorlati szeretetről, tisztaságról, a nyolc boldogságról. Én nyugodtan, békés szívvel veszem tudomásul, hogy a világ nem egy irányba fejlődik, nem lesz egyre vallásosabb, sem egyre gonoszabb, hanem egyszerre a jók jobbakká, a rosszak rosszabbakká válnak. Ez ismétlődik nemzedékeken át.

– És a hatalmas társadalmi-gazdasági szakadékokat hogyan lehetne szűkebbé tenni?

– Természetesen ezt is meg kellene oldani, ám sajnos be kell látni, hogy nincs földi mennyország. Ez nem jó, de tény. A francia felvilágosodás gondolkodóinak és Leninnek a hatalmas, emberek millióinak az életébe került tévedése volt, hogy lehetséges egy tökéletes világ létrehozása, csupán emberi erőfeszítéssel. A forradalmárok és a kommunisták is elvetették Istent, hirdették az ember tökéletességét, és látjuk, mi lett az eredmény. Mindaz, amit hirdettek, hitbeli tévedésen, ámokfutáson alapult. Az életben minden kegyelem, mindenért keményen meg kell küzdeni, és még akkor is ott van a sátán, aki megrögzötten harcol ez ellen, az áteredő bűn pedig átjárja a világot keresztelés után is, papszentelés után is, az esküvő után is. Mindezzel folyamatosan számolnunk kell. Soha nem állíthatjuk magunkról azt, hogy tökéletesek vagyunk. Ez mindenkire vonatkozik, egyháziakra, világiakra egyaránt.

– Az elmondottak alapján hogyan mutatkozhat meg az irgalmasság a mindennapokban?

– Például úgy, hogy nem ítélkezünk egymás fölött. Gyökereiben sem értek egyet azzal az ágaskodó öntudatot kifejező követeléssel, hogy elszámoltatás. Mi lesz azáltal jobb? A Fővárosi Levéltár igazgatója mondta A tartótiszt című film bemutatója után: értsék meg, hölgyeim és uraim, ha az Andrássy út mindkét oldalát kitapétáznánk a besúgói jelentésekkel, nem volna elég az Andrássy út. Ennek eredménye csak az lenne, hogy a magyarok a végtelenségig utálnák egymást. Ebből az ördögi körforgásból, hogy én teremtek igazságot, megbosszulom a nekem okozott sérelmeket, egyedül a kereszténység jelentheti a kitörést. A nagypénteki Jézus Krisztus. Aki ki tudta mondani: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.”

– Ez az, amit talán legnehezebb megvalósítani, legalábbis a mindennapi gyakorlat azt bizonyítja, hogy szinte lehetetlen, legalábbis nagy tömegekben…

– Nem könnyű, de meg lehet valósítani. Ezért van a bűnbánat szentsége, ezért van a katolikus egyház gyakorlatában előbb az aszkézis, és utána a misztika, nem pedig fordítva. Létezik az önnevelés is, nem pusztán az információk ránk zúdítása az iskolákban. Ezért kellenének a jó példák, minél több kisközösség, melyek pozitívan hatnak egymásra.

– Hogyan vélekedik a magyar társadalom hitbéli-lelki állapotáról?

– Ki tudná ezt megmondani? Mint mondtam, ez misztérium, hogy mennyi a világban a jó, illetve mennyi a rossz. Ezt végítéletkor a Jóisten dönti el. Én addig is inkább abban hiszek, hogy a többség jó. A lét egyenlő azzal, hogy jó. Isten nem teremtett rosszat, a rossz inkább valami hiány, az általunk okozott katasztrófa. Az ősegyházban volt egy szélsőséges irányzat, a manicheizmus, amelynek követői hirdették az anyag, a test, a szexualitás, a pénz használatának elvetését, tiltását, mondván, hogy ez mind az ördögtől van. Az irgalmasság ennek pont az ellenkezője. Nem ítélkezünk mások felett, hanem próbáljuk megérteni, miért cselekszik, gondolkodik úgy, ahogy. Még az is lehetséges, hogy bár más nyelven, ugyanazt mondja, amit mi, csak rossz volt a szocializációja, gyenge tanárt fogott ki az iskolában, vagy hitvány irodalmat tömtek a fejébe. Nagyobb esélyünk van a győzelemre, mint a vesztésre. Nekem kedvesebbek Fausztina nővér látomásai, élményei Krisztus mindenkire vonatkozó irgalmáról, mint a fatimai üzenetek a pokolról, arról, hogy milyen szörnyűségek várnak a gonoszokra. Vagy Teilhard de Chardin víziója az egyetemes fejlődésről, hogy a világ lassan konszekrálódik, és végül eljut Krisztus szeretetére. Isten irgalma messze több, mint az igazság.

– Ha végigtekint ötvenéves papi szolgálatán, hogyan vonja meg annak mérlegét?

– A közelmúltban volt az aranymisém, ahol próbáltam teljesen csendben, diszkréten, félrevonulva a világtól, szűk körben ünnepelni, szónokot sem kértem fel. Magamról annyit mondtam, mintegy vallomásként: „A Jóisten mindvégig védett engem. Az egyik kezével tartott, a másikkal pofozgatott, és közben eltelt ötven év.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »