Sírva vigad a magyar

Van a magyar nemzetben egy olyan hajlam, hogy még akkor is óvatosan duhajkodik, még akkor se tud igazán örülni, amikor van rá igazi oka, mert fél a jövőtől; tart annak esetleges ránk leselkedő veszélyeitől. Lehet, hogy a nemzedékről nemzedékre öröklődő keserű történelmi tapasztalatok miatt van ez a borúlátó látásmód, ami gátat szab az elért sikerek felszabadult megünneplésének is. Még a sportban is! Mert itt van például a közelmúltban véget ért úszó EB, amelyen úgy elvertük úszásban Európát, mint ahogy a „soros” migránsok teszik ezt a való életben.

 

Kételkedünk önmagunkban

 

És mégis kételkedünk önmagunkban, nem vagyunk képesek önfeledten ünnepelni az úszóink által elért tíz aranyéremnek, négy ezüst- és öt bronzéremnek, az éremtáblázat élén való fölényes tündöklésnek. Már a siker pillanatában ahelyett, hogy örülnénk, görcsbe rándulva attól rettegünk, hogy vajon mi lesz ezek után az olimpián ebben a sportágban, ami aztán teljesen elhomályosítja az úszó EB-n elért eredményeinket. Ezért csak csínján az örömódákkal! És rögtön napvilágot látnak a pesszimistábbnál pesszimistább előrejelzések a magyar úszók riói szereplését illetően, előre lelohasszák a lelkesedést, szinte beharangozzák a leszereplést.

 

Rióban alig szerzünk aranyat?

 

A sportág szakemberei szerint Rióban a tíz úszó arany töredékét szerezhetjük csak meg, Kapás Boglárka négy aranyából például valószínűleg egy sem marad – egyik sikerszáma nem is lesz az olimpián, és nála is ott van az a bizonyos „Michael Phelps” Katie Ledecky személyében. Gyurta Dani bujkál, Cseh Laci előtt pedig titkolóznak a vetélytársak. A Digi Sport hétfő reggeli adásában elhangzott, hogy egyértelmű aranyesélyünk csak kettő van: Hosszú Katinka 200 és 400 m vegyesen kiegészítheti éremgyűjteményét a még hiányzó olimpiai arannyal, akár egyszerre kettővel is, ám Gyurta Dánielnek 200 m mellen és Cseh Lászlónak 200 – és 100 – m pillangón rezeg a léc az olimpiai elsőséget illetően. A mellúszónknak elsősorban a japánok miatt, a pillangózónk ellen nagy valószínűséggel Phelps is vízbe száll ezeken a távokon. Verrasztó Dávid ugyan ígéretesen úszott 400 m vegyesen az EB-n, és érmes lehet – ennek színe az amerikai Lochte-ék számválasztásától is függ –, és ha Szilágyi Liliána rendbe rakja a fordulóit és a finisét, szintén valamilyen színű érmet akaszthatnak a nyakába. Négyszeres londoni Európa-bajnokunk, Kapás Boglárka viszont állítólag rosszkor van rossz helyen, mert toronymagasan veri Európát 400 és 800 m gyorson, de amerikai vetélytársa fényévekkel előzi őt. És mivel a magyar ember elsősorban olimpiai aranyokban gondolkodik, ez előrevetíthet bizonyos fokú csalódást, amit már most igyekeznek egyesek belénk kódolni.

 

Megvan bennünk a hajlam az önsajnálatra

 

De ha még a fentiek szerint is következik be az olimpiai forgatókönyv úszásban, akkor mi van? Miért kell összemosni a két kiemelkedő sportversenyt? Miért nem tudunk most felhőtlenül örülni az Eb eredményeknek? Vajon egy labdarúgó Európa Bajnoki végső győzelem után érdekelne-e valakit focistáink olimpiai szereplése? Persze összehasonlíthatatlan a két dolog, mivel labdarúgóink el se jutottak az olimpiai tornára. Mégis szembetűnő, hogy labdarúgásban az Európa Bajnokságnak mennyivel nagyobb rangja van, mint az olimpiai labdarúgó tornának, úszásban pedig méltatlanul fordítva van. Viszont nem kellene ezt mindenáron erősíteni a sportrajongókban, és nem hagyni őket egy percig se örülni az elért eredményeknek!

 

Tehát tényleg megvan ezek szerint a magyar nemzetben a hajlam az önsajnálatra és pesszimizmusra még akkor is, ha erre semmi se ad okot. Még „szerencse”, hogy elbuktunk két világháborút, mert ha netántán a győztesek oldalára kerülünk, rögtön az jutott volna az eszünkbe, hogy jó, most ez ugyan sikerült, de mi lesz a harmadikban?

 

Száraz Dénes
borítókép: mno.hu

 

 


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »