Sértő Kálmán, az elfelejtett költő

Sértő Kálmán, az elfelejtett költő

Sértő Kálmán Zoltán költő, író, újságíró, a magyar nép és a magyar föld szerelmese, megéneklője. Erdélyi József és Sinka István mellett a huszadik századi nemzeti költészet mindmáig egyik legelhallgatottabb alakja.

Költészetében a magyar mélységeket és magasságokat egyedülálló varázslattal énekelte meg, egyben a magyar művészetet már akkor is megmételyezőkkel szemben „utolsó rohamra” kelő, évtizedeken át teljesen elfeledett és ma is csak kevesek által ismert költőklasszikus.

„Mikor utolsó rohamra megyünk
Völgybe hegyeket temet a szelünk
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk.
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk.”

Kétholdas, baranyai szegényparaszti családba született 1910. szeptember 29-én, Sértő Jenő és Tamás Julianna harmadik gyermekeként. Szülőfalujában, Bissén járta ki az öt elemit, majd négy évig katonáskodott.

A fővárosban pártfogókra talált a liberális polgári sajtó körében. Első verseit az Est-lapok és a Társadalmunk című lap közölte, majd a Társadalmunk lap munkatársa lett. 1933-ban nagy sikere volt Falusi pillanat című verseskötetének. Később mulatók, kocsmák, polgári szalonok „házi” népies költője lett. Megjelent verseiben a faji romantika, 1938 tavaszán a szélsőjobboldal táborához csatlakozott, a hungarizmus ideológiai áramlata mellé állt. Két újabb verseskötete szélsőjobboldali kiadóknál jelent meg, Fiala Ferenc (az Összetartás című lap főszerkesztője) támogatásával, Esett a hó és Aranykenyér címen. Később a Nemzetőr, majd az Összetartás munkatársa lett.

A fővárosban eltöltött évei nem a lelkének, hanem az egészségének ártottak. „Jóakarói” kiállításra való vidéki mázas cserépnek tartották. Az Esett a hó című verskötetének előszavában így ír ezekről a napokról: „Odakerültem, a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem… Egy költő sűrűn írhat verseket, de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára – írja ebben a keserű vallomásában.

Végül, tengernyi megaláztatás után, 1938-ban lélegzetelállító bátorsággal szakított a baloldallal, melyről részletesen beszámol „Köpönyegforgatás” című írásában, így élete utolsó éveiben költőként s emberként is felnőtté vált, és állta a sarat, amikor egykori kenyéradói bitangnak mondták, s mindent elkövettek, hogy még a neve se maradjon fenn az utókornak.

amikor 1938-ban, az első bécsi döntés révén visszatért felvidéki területekre való bevonuláskor így vallott:

Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg
hősen az Úristen előtt…

Hírdetés

Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,

és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán…

 

Ifj. Tompó László Budapesten élő irodalomtörténész így ír a költőre emlékezve: „Megfogadta Arany János minden magyar költőnek adott tanácsát, miszerint költő az legyen, mi népe. A hazát – miként Apáczai Csere János (Németh László róla írt drámájában), a csillagokban látja – a magyarság egyszerre természetes és természetfeletti gondolkodásában, „Csaba útján” járva, így vall:

Földön nem akarok senki, semmi lenni,
De Csaba útjára fel akarok menni.
Kiröppent lelkemmel ott csillaggá válni,
Csillagtestvérekkel egymásra találni…

Élete végén vallotta, hogy a marxizmus, a liberalizmus és a kapitalizmus posványától egyedül a krisztusi erkölcs, a magántulajdon szentsége, a hivatásrendiségre és a nemzeti öncélúságra épülő hungarizmus képes teljesen megszabadítani a nemzetet, amiért hungarista költőként tartják számon.”

A fiatalon, 1941. június 15-én elhunyt Sértő Kálmán élete folyamán hétszáz verset írt, megjelent három válogatott verskötete, több folyóiratban publikált, írt ötszáz novellát, nyolcszáz cikket, egy színházi kritikát és öt szerelmes levelet.

Még most, esztendőkkel halála után is hol itt, hol ott bukkannak fel ismeretlen Sértő-versek, szarkaláb betűs kézírással írva, sohasem finom, de mindig durva, olcsó árkuspapíron, újságok szélére vetve oly módon, minek láttán hivatalos költőink méltán kitagadják őt maguk közül. Éppen ezért nem adhattuk könyvünknek a Sértő Kálmán összes versei címet, mert mindenütt, szerte-széjjel az országban még tucatjával hevernek olyan versek és írások, amelyek talán örökre elkallódtak egy csatos Biblia barna fedele alatt, vagy egy kocsmai pénztárkönyv piszkos lapjai között.

A könyvekben megjelent és a sehol meg nem jelent versek összegyűjtését a költő életrajzírója és sírig hűséges jó barátja, Gellért Vilmos vállalta. Feladatát megnehezítette egyes, nem éppen önzetlen Sértő-rajongók magatartása, mely a jogtalanul birtokukba került Sértő-kéziratok értékét csillagászati összegben határozta meg. Ezek a versek kimaradtak a könyvből, amely azonban minden akadékoskodás ellenére még így is teljes képet nyújt a XX. század új magyar lírája egyik legnagyobb mesterének – Sértő Kálmánnak nagyszerű költészetéről” – írja barátjáról Fiala Ferenc 1943-ban, amikor halálát követően megjelent a verseskötete.

A költő 1941. június 15-én hosszú betegeskedés után hunyt el Gyalu községben. Örök nyugalomra 1941. június 21-én, szombaton délután 5 órakor helyezték Budapesten, a Kerepesi úti temetőben a református egyház szertartása szerint. Tisztelői gyakorta felkeresik sírját és emlékeznek munkásságára, tragikus sorsára. Köztük Ifj. Tompó László, aki Sértő Kálmán munkásságával kapcsolatos reményét így fejezi ki: „Bízom abban, hogy korunk – tűnjék bármennyire is apokaliptikusnak – olyan, mint volt valaha a Nyugat-Római Birodalom bukását követő népvándorlás: átmeneti kor, és ahogyan hosszú évszázadok után a középkorban előkerültek az ókor féltve őrzött kincsei, ez lesz a sorsa majdan Sértő Kálmán verseinek és elbeszéléseinek is. Akkor mind többen fogják szeretni, annyira, amennyire ő szerette az életet, vágyva nemzetünk feltámadására Isten segedelmével, hiszen, mint legkedvesebb zsoltára hirdeti (a 90., Szenczi Molnár Albert fordításában):

Te benned bíztunk eleitől fogva,
Uram, téged tartottunk hajlékinknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.”


Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »