Sajtószabadság – onnan

Sajtószabadság – onnan

Pár éve (<6) a hivatalokban valakik arra juthattak, hogy a firkászok keveset dolgoznak. Ezért aztán kidolgoztak egy módszert megizzasztani őket/szórakozni velük. Sajnos ott találták el az újságírókat, ahol a sunyi trójai a görög Akhilleuszt. A legsérülékenyebb pontjukon. Manapság, ha az újságíró megkérdez az illetékest egy ügyről, mi és hogyan történt, akkor hiába vár a válaszra, hogy írhassa a cikkét. A hivatalnok úgy hallgat, mintha legalábbis ételreceptekkel zavarnák. Az eredmény aztán az, hogy az újságíró átkozódik, a nyilvánosság pedig tájékozatlan marad.

Pedig ma már a legutolsó állami hivatalnak is szóvivője és sajtóosztálya van, hogy munkájáról gyorsan és szakszerűen tájékoztassa az újságírókat. A tengernyi közpénz és a szándék ellenére ennek azonban épp az ellenkezője valósul meg. Leginkább mellébeszélés, manipuláció és hazudozás folyik. Az abszurd helyzetet tetézi, hogy bár ezeken az osztályokon főként olyan újságírók dolgoznak, akik korábban maguk is a hírekért loholtak, most a sajtó elhárításának felelősei. Ha valaki látott már videót például Havasi Bertalanról, milyen agresszíven utasítja el azokat az újságírókat, akik megpróbálnak a kormányfőnek pár indokolt kérdést föltenni, akkor értheti a helyzetet. Havasiról ma már senkinek sem jut eszébe, hogy egykor a Hír Televízió képernyőjén szerepelt. Ő ma a tenyérbemászó tekintélytisztelet ikonikus alakja.

Fontos ügyekről az újságírók akkor kapnak értékelhető választ egy illetékestől, ha nem kérdéseket tesznek föl, hanem közérdekű adatigényléssel élnek. Amellyel a hivataloknak mellesleg ugyanaz a dolguk, mint a kérdésekkel – válaszolniuk kell rá –, ám így 15 napig el tudják húzni az időt. Ezután további meghosszabbítással élhetnek, hogy még 15 napig ne történjen semmi.

A számtalan eset közül nézzünk egy egyszerűbb példát. A magyar állam nemrégiben Kínába vitt egy hússzállítmányt, amelyet hivatalos csinnadratta közepette adtak át a vásárlónak a sanghaji kikötőben. A kínai fél elégedett volt a termékkel, ám mi mégsem ünnepelhetjük azt a magyar gazdát, aki a nemzetközi piacon is képes volt helytállni az általa nevelt marha húsával. A nemzeti kereskedőház ugyanis nem mutatta meg a származást igazoló dokumentumokat, mondván, hogy ebben nem ő, hanem az élelmiszerlánc-hatóság (Nébih) az illetékes. Nem jutottunk azonban beljebb, mert ez a hivatal sem volt hajlandó bizonyítani a termék eredetét. Ehelyett inkább megnevezte a Heves Megyei Kormányhivatalt mint illetékest. A kormányhivatal azonban azt válaszolta, hogy igenis a Nébih adhat hivatalos választ. Újabb közérdekű adatigényléssel fordultunk tehát ehhez a szupergyáva élelmiszerlánc-hivatalhoz, amely a választ újabb indokkal, és megint csak elutasította. A levél végére azt a pimaszságot is hozzábiggyesztette, hogy ha nem tetszik, forduljunk bírósághoz. Összeadva a határidőket, már legalább hat hónapja nem tudjuk, hogy valóban magyar marhahúst szállított le a kereskedőház, vagy átvertük a kínaiakat. Ennyire egyszerű a kérdés, ám bírósághoz kell fordulnunk. Annak ellenére tehát, hogy a kormány többször büszkélkedett azzal, hogy csökkentette a bürokráciát, ez biztosan nem igaz. A bürokráciacsökkentés a kormányzati szótárban bürokrácianövelést jelent, beleértve a közérdekű adatok hozzáférhetőségének adminisztratív korlátozását.

Évekkel ezelőtt egyik kollégám arra a találós kérdésre, hogy mi a sajtószabadság, viccesen azt a választ adta: sajtószabadság az, amikor az újságírók nyaralnak. Ma már ő is egy állami sóhivatal sajtóosztályán dolgozik, így komolyan gondolhatja, hogy tényleg ez a megoldás.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »