Sajtómunkások a pénzzivatarban

Sajtómunkások a pénzzivatarban

Kollektív öngyilkosságot követett el hétfőn a Vs.hu újságíróinak fele: a szerkesztőség tagjai egymás után jelentették be, hogy az MNB-alapítványos balhé miatt kiugranak az ablakon a semmibe. Persze csak képletesen: a mai magyar viszonyok között sem lehetetlen új munkát találni a sajtóban, igaz, nem is egyszerű. Személyes dolgaimmal nem untatnám az olvasót, maradjunk annyiban, hogy vannak tapasztalataim, melyek alapján sem Lebhardt Olivér főszerkesztőt, sem távozó exmunkatársait nincs okom irigyelni most.

Az utóbbi évek második ilyen vihara ez: szűk két évvel ezelőtt Sáling Gergő főszerkesztőnek kellett mennie az Origótól, akkor a csapat háromnegyede követte őt. A magyar online újságpiac két nagy szereplőjének egyikét azóta eladta a Magyar Telekom. A történet külön finomságai közé tartozik, hogy a vásárló az a New Wave volt, amely a szakma szemében elismert, színvonalas és eddig függetlennek tekintett lapot csinált a Vs.hu-ból, és hogy a szétszaladt origósok közül sokan a Lebhardt által vezetett szerkesztőségben találtak menedékre. Köztük az a Joó Hajnalka is, aki elsőként lépett a nyilvánosság elé azzal, hogy nem marad.

A történet előzményeit mindenki ismeri. Mondom ezt úgy, hogy tudom – írtam is róla a minap –: az újságírók gondjai-bajai az újságírókon kívül nem igazán érdekelnek senkit. A Magyar Nemzeti Bank alapítványainak nyakló nélküli pénzszórása viszont mégis izgalmas lehet a szélesebb közönség számára. A mindenféle cégeknek, szervezeteknek és személyeknek juttatott milliárdok között úgyszólván szerény tétel az a pár száz millió, ami a Vs.hu kiadójánál landolt a jegybank jóvoltából, és előidézte a káoszt. Innen nézvést már-már a lényeget takarjuk el, amikor kollégáink miatt aggódva több szót ejtünk a kisebb összegekről, mint a nagyobbakról. Bár ez sem véletlen, és nem is belterjesség vagy önzés. Ami a médiában zajlik, ugyanúgy az ország egészéről szól, mint a többi, aminek erősebb a visszhangja: a klientúraépítésről, a pénzről, a kettő összefüggéseiről.

Okoskodtam már arról is egy-két hete, hogy ezeknek a fickóknak – Habony Árpádnak, Andy Vajnának és társainknak – nem is az az elsőrendű céljuk, hogy a szívüknek és érdekeiknek kedves üzenetekkel ügyesebben érjék el a megfelelő célcsoportokat. Ehelyett főként sok pénzt akarnak keresni. A TV2 története is erre utalt, de ehhez kellhetett a közmédiától a friss alapítású bulvárcuccokon és hecclapokon, valamint az érdemi eléréssel nem rendelkező, ám állami hirdetésekkel dúsan kidekorált Faktoron át az online-ban hatalmas Origóig még sok minden. Első ránézésre ebbe a dobozba látszik passzolni a Vs.hu története is. Létrejött egy újság, tisztázatlan tulajdonosi körrel – jellemző, hogy a New Wave friss közleményében nincs érdemi információ, csak annyit tartottak fontosnak elmondani: Szemerey Tamás, Matolcsy György MNB-elnök unokatestvére nem tulaja a vállalkozásnak –, öntötték bele a pénzt, de hagyták, hogy a tartalmat autonóm módon állítsa elő a szerkesztőség. Ha a kormánytöbbségnek sikerül átvernie a tervét, amelynek értelmében a jegybanki alapítványok vagyona elveszítette volna közpénz jellegét – beleértve ezt a félmilliárdot is –, a Vs.hu csapata alighanem továbbra is vígan-zavartalanul végezhetné a dolgát főszerkesztőstül.

Ironikus: hozhatnák az újabb és újabb sztorikat a Századvégnek kifizetett kormányzati milliárdokról és minden másról is.

Oké, az is kérdés, hogy meddig. Mert ha valóban úgy van, ahogy vélem, és a szivattyúzás az elsődleges, másodlagos attól még lehet a propaganda. Egyelőre nincs veszély, elegendő, hogy az alaptörvény ünnepéről – mókás, hogy ma tartotta ezt is a volt kétharmad – csak a Magyar Idők számol be egyszerre öt-hat cikkben, és a közmédia hírműsorai teszik hozzá a magukét. De mi van akkor, ha jön 2018, beköszönt a kampány, keményedik a helyzet, gyengülnek a pozíciók? Akkor igencsak előfordulhat, hogy minden fórumra, minden emberre, minden katonára szükség lesz. Hogy honnan veszik őket? Megoldják. Hogy mi lesz azokkal, akik nem hívei az egyenruhának? Még nem tudom, hogy ezen a ponton muszáj-e pesszimistának lennem.

Azért nem tudom, mert van itt egy komoly paradoxon. A pénzviharral ugyanis, melynek hála épül a rendszer, és naggyá lesznek vállalkozók, politikusok, színes eminenciások, nem csupán nyerni lehet. Tartom, hogy ami bejön a réven forintban, elveszhet a vámon támogatottságban. A választók nem szeretik a nagyon sok pénzt, ha nem az övék. A választók el sem tudnak képzelni annyi pénzt, amennyiről mostanában nap mint nap szó esik. Amennyi elfolyik kézen-közön, és amiről egyre inkább tudható, hogy hol köt ki. És ráadásul akiknél kiköt, azokat csak nagyon kevesen szokták rokonszenvesnek találni.

Hogy nincs senki, aki hitelesen, a szélesebb közönség számára érthetően tudna beszélni mindezekről? Hogy olyan sincs, akire – elvi alapon, a siker reményében – szavazni lehetne konkrét-valóságos választásokon? Ha nincs, majd lesz. És ez még csak nem is azon múlik, hogy kinek van sajtója, és mire tudja használni a szerkesztőségeit. Volt már párt a magyar történelem közelmúltjában, amely média nélkül nyert. Nem olyan régen: 1998-ban. Két év múlva húsz éve lesz. Addig fél lábon is. Meg azután is, míg bele nem gebedünk. Nem azért, mintha olyan tökös elvemberek volnánk. Hanem azért, mert máshogy sokkal nehezebb.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »