Rosszkor keménykedni

Rosszkor keménykedni

Szerencsétlen pillanatban jutott el oda a miniszterelnök által kézi vezérléssel irányított magyar diplomácia, hogy a nemzeti érdekeket „teljes spektrumban”, azaz minden külkapcsolati, nemzetközi szervezeti erőforrását latba vetve képviselje. Az ukrán oktatási törvénynek az eddig élvezett kisebbségi – köztük kárpátaljai magyar – nyelvhasználatot súlyosan korlátozó őszi változtatása lett ugyanis az az ügy, amelyben a rendszerváltás és euroatlanti integrációnk óta először keményített be igazán Budapest a világszínpadon. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, az, hogy a magyar diplomácia végre – és példátlan módon – a sarkára állt, üdvözlendő változás is lehetne a korábban megszokott posztkádári dörgölőzéshez képest; a „szerencsétlen” jelzőt sokkal inkább az indokolja, hogy éppen egy Oroszországgal szemben kialakulóban lévő új európai hidegháborús helyzet kellős közepén és annak egy hadszínterével kapcsolatban tennénk rá kísérletet.

Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter bármennyire is szeretné kettéválasztani a magyar lépéseket kiváltó ukrajnai ügyet és a stratégiai kontextust, a való világ soha nem volt ilyesmire alkalmas. Most pedig – 2014 után, amikor a Nyugat és Oroszország Ukrajnában és másutt ismét élesebben konfrontálódik – a környezet még inkább alkalmatlanná vált. A kilencvenes években, illetve az új évezred első éveiben, amikor egyfajta „geopolitikai interregnum” volt érvényben a kelet-közép-európai térségben, és Magyarország nyugati integrációs értelemben az éllovasok közé tartozott, lett volna efféle fellépésre inkább lehetőség. Amit akkor – elsősorban a szociálliberális kormányoknak tulajdoníthatóan – sikerült elszalasztani. A szlovák és a román NATO-tagságnak lehetett volna jobban megkérni ugyanezzel a vétós módszerrel az árát, ami a kisebbségi jogokat, az autonómiát illeti, ám ettől a „nagy közös euroatlanti cél” érdekében eltekintettünk. Olyan történelmi pillanatot és a magyar nemzeti érdekérvényesítési hajlandóság precedensteremtő alkalmát elpuskázva, amelyhez hasonló több évtizedenként hullik egy efféle, sajnos csak könnyűsúlyú entitás, mint a magyar állam ölébe. A mostani helyzet pedig sajnos egyáltalán nem ilyen kedvező.

De van még itt más is: a NATO–Ukrajna és az EU–Ukrajna kommunikáció jelképes csatornáinak blokkolásával egy időben és attól függetlenül Magyarország a mai atlanti fősodortól elkódorogva intenzíven kokettál Moszkvával két stratégiai ágazatban is. Miközben a brüsszeli–washingtoni elvárás a szocializmusból örökölt energetikai és haditechnikai függőség gyors csökkentése lenne, az Orbán-kormány láthatóan ezzel ellentétesen cselekszik. Az ukrán válság előestéjén a miniszterelnök államközi szerződést kötött a Paks II. atomerőműről, továbbá dédelgeti a déli energiafolyosó kialakításának gondolatát, az oroszok elképzeléseivel összhangban. Ami a katonai kérdéseket illeti, nem veszünk részt a NATO oroszellenes keleti elrettentő hadmozdulataiban, ugyanakkor nyugati helikopterek korábban beharangozott vásárlása helyett a meglévő, 30-35 éves szovjet-orosz gépeinket Oroszországba küldjük modernizáció nélküli nagyjavításra. Közel egy évtizeddel meghosszabbítva a honvédség keleti függőségét, és annak képességeit a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveinek színvonalán konzerválva.

Az Egyesült Államok által vezetett Nyugat súlyos, elsősorban közel-keleti baklövései és annak következményei – így a migránsválság – miatt teljesen jogos, hogy az európai NATO-tagországok felülvizsgálják eddigi, a „kútba is Washington után ugró” politikájukat. De mindenféle kockázatos manőverezésnek, kalandorságnak és hintapolitikának a tudás, a profizmus és az erő az alapja, aminek a harmadik Orbán-kormány igencsak súlyos hiányát szenvedi. S ezzel végső soron mégiscsak a nemzeti érdeket veszélyezteti.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.12.07.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »