Roráté

Roráté

A hó egyre sűrűbben hullt, s a szél is feltámadt… kavarta vitte a havat, s mindent betakart, mint egy figyelmes dada. A dombról, hold fényénél a házak kontúrját és a billegő, kicsi Szent János bogarakhoz hasonló alakokat lehetett csak látni. Ezek az árnyalakok a rorátéra igyekvők voltak. Lámpásaik jelezték, hogy milyen az út. Ha egy árnyalak megcsúszott a hó alatt rejtező jégen, a lámpa nagy kört írt le a levegőben, ha gödröt kellett átlépni, akkor a lámpa fénye nagyot szökkent, s ha sima egyenletes úton ment a lámpást vivő, akkor a lámpa fénye is komótosan, ütemesen közeledett a domb alján kezdődő, és a templomig vezető hosszú lépcsőig… innen már nem volt látható senki, csak amikor felért a templomdomb tetejére.

A hajnali miséknek megvolt a maguk csodaszép világa. Álmos, de elhatározásukban hajthatatlan emberek igyekeztem a templomba, sötét hajnalon, hogy köszöntsék a Szent Családot, s szívükben meleg szállást adjanak a várandós Istenanyának. Minden hajnalon megtelt a templom. Az emberek beültek a padokba, Áron, a kis fujtató legény a kóruson tette a dolgát, s a kántor olyan gyönyörűen szólongatta az embereket, hogy ébredjenek mély álmukból, egy pillanat alatt elszállt a csergőóra megszakította álom maradéka is… Mise azonban nem volt… s ennek ezer okát nem kellett felsorolni, hiszen a papot elvitték a kommunisták valami mondvacsinált okkal. Ám a nép percre pontosan annyit imádkozott és énekelt minden adventi hajnalom, mint amennyi a mise ideje. Ma is így történt. Ének, ima, reménykedő fohászok és a községi sokaság, amit a párttitkár sem mert megszólni, mert ismerte a falu népét, s azt is, hogy a pap letartóztatása óta neki senki nem köszön. Esténként pedig be-betörik az ablakát egy-egy messziről hajított kővel. Az ablakot visszaüvegeztetni lehetetlen, hiszen a pártitkár a kastélyban lakik, ahol hatalmas boltíves barokk ablakok vannak, amelyeket immár nagyrészt Szabadnép és barna csomagolópapír fed, s ez ugyancsak kellemetlen a farkasordító téli hidegben.

A nép jól elvolt tehát, s rendes misevégi időben a kántor „Ite missa est”-et énekelt, mire a „Deo gratias” is elhangzott, s a nép kitódult a már virradó templomtérre.

A kakasok belefogtak a keltegetésbe, mert amíg a templomi imádság tartott, addig ők sem zajongtak. A falu varázsütésre feléledt. A kémények füstöltek, a gyermekek elindultak az iskola felé, az idősebbek, akiknek már nem kellett munkába menniük, hozzáláttak az állatok etetéséhez, s a párttikár irodájában is megkezdődött a „munka”. Névsort akart írni mérgében, mert az este megint két ablaküveg tört be, s egész éjjel azon dolgozott, hogy a sötétben pislákoló petróleumlámpa fényénél újabb és újabb rétegekben ragassza fel a barna papírragasztóval a Szabadnép még ki sem olvasott számait.

Még egyetlen nevet sem írt le, amikor kopogás nélkül kitárult az ajtó, s öt markos legény lépett be rajta. Nem köszöntek, hanem mindjárt belefogtak a mondandóba: – Na, hallgass ide te vörös gazember! Ha holnapra nincs itthon a plébános, jobb, ha te is elköltözöl innét! Megértetted? – Na, de elvtársak… kezdett volna replikázni, de nem kellett volna. Olyan pofont kapott Keilbach Janitól, hogy beesett a kályha meg a fal közé, rá a szénre. Röptében a Rákosi-képet is megüthette, mert az a fejére esett… Hirtelen kart felállni, ezért a kályhába kapaszkodott, amit szintén megbánt, mert Boriska nénje pirosra izzította a kis vaskályhát. Róth Péternek ezért hetekig méretes vízhólyagok voltak a tenyerében, s egyetlen jelentést sem tudott addig írni…

Felráncigálták tehát a kályha mellől, leültették a gróf úr karosszékére, és megkérdezte tőle Hahn Pista, hogy akkor mi legyen a Pfarerral… Róth rettegő szemmel, dadogva mondta, hogy menjenek el a városba, s a rendőrfőnöknek mondják meg, hogy a papért jöttek, mert a párttitkárnak szüksége van… a tisztelendő úrra. Keilbach ottmaradt Róthtal, s a többiek elindultak az alig tíz kilométerre lévő városba a kapitányságra – gyalog.

A rendőrkapitányság kihalt volt. Valami továbbképzést tartottak a megyeszékhelyen, s a legénységet odavezényelték. Csak a részeges egykori uradalmi kanász, Apró Péter volt az épületben, aki már akkor sem volt egészen józan, amikor odaért a falusi processzió. Azonban legnagyobb megdöbbenésükre Apró Pétert a plébános úrral kedélyesen beszélgetve találták, ami megzavarta a szabadítás tervét. Hahn Pista szólalt meg először: – Na, visszük a papunkat…. – mondta. – Nem visztek ezt sehova. Rám van bízva – állt fel kissé bizonytalanul, s az oldalát vakargatta, de a pisztolytáska nem volt felszíjazva. – Telefonálj ki a faluba és kérdezd meg a Róthot… ő küldött a plébánosért, mert kell a pártnak…

A kanászrendőr döbbenten nézett és a telefonhoz nyúlt… remegő kézzel tekerte meg a kart… – Rózsika adja nekem a Róth Péter párttitkár elvtársat…

Adta… s a pap pár percen belül szabad volt.

Máig titok, és semmilyen leírás nincs arról, miként intézte a párt a lefogott, de elengedett pap ügyét… Róth pedig a közeli határon keresztül disszidált… Új párttitkár nem került a faluba, és a papot sem zaklatta senki, mondván: – nem kell egy kis faluból ellenséget csinálni…

Másnap a templomtéren is álltak hajnalban a falusiak, mert nem fértek be a templomba papjukat ünneplni… A plébánián egymást váltva őrködtek „a szabadítók”, akik nem tudták, hogy effélét csak itt ők, és egy másik magyar faluban, a dunántúli Besnyő községben tettek meg papjukért a hívek…

Ma mindkét – egykor – hős faluban, templomba járó nép híján… az Isten-házának végleges bezárása fenyeget… Mert bár akkor kiszabadították papjukat, a kommunista negyven év lerombolta a keresztény magyar szellemiséget. Ezért ma ismét szállást keres a Szent család, az elárvult templomok falai között, az egyre fogyatkozó hívő nép lelkében… Ma a saját lelkünket kell kiszabadítani az önzés és a hitetlenség fogságából, hogy legyen igazi advent és legyen igazi karácsony… és legyen szállása lelkünkben a kis Jézusnak.

Ugyanis nem a „fekete péntek” az ünnep lényege…

Stoffán György

The post Roráté appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »