Rómeó, Mozart, NEK-hírnök és három lány apja – Dolhai Attila színművész az apaságról

Rómeó, Mozart, NEK-hírnök és három lány apja – Dolhai Attila színművész az apaságról

A budapesti Szent István-bazilika tövében két próba között ültünk le beszélgetni Dolhai Attilával, a szoros időbeosztása adta lehetőséget kihasználva. Bonvivánként, hősszerelmesként ismerjük őt elsősorban musicalekből és operettekből. Most élete legfontosabb főszerepéről, az apaságról kérdeztük a Szent József-év apropóján.

– Az egyik nyilatkozatában megemlítette, hogy édesapjától tanulta, mit jelent úriembernek lenni, ami alatt elsősorban nagylelkűséget és tiszteletet ért.

– Az otthonról hozott minták meghatározóak, és ebben nekem szerencsém volt, mert édesapám nagyon karakteres és magabiztos ember. Önmaga és a környezete iránti szigorúsága az idő előrehaladtával enyhült, ami annak is köszönhető, hogy nagyszülő lett. Szabályok szerint él, ami számomra és a két bátyám számára is példaértékű. Felnőttként és apaként már én is értem ezeket és hálás vagyok értük, de kamaszként természetesen lázadtam ellenük. Örülök, hogy lányaim vannak, mert ők nem olyan lázadók, mint amilyenek mi, fiúk voltunk. Elismerésem a szüleimnek, hogy szeretettel kordában tudtak tartani minket.

– Milyen férfimintát hoz a családjából?

– Édesapám tizenkét órában dolgozott, de a fáradtsága ellenére mindig bekapcsolódott az otthoni életbe. Sokszor, amikor túl sok a munkám, elszégyellem magam, hogy ő micsoda alázattal csinálta végig ugyanezt. Nagyfeszültégi állomáson dolgozott, veszélyes munkakörben. A két bátyám három és hat évvel idősebb nálam. Kicsiként a játékban külön utakat jártunk, más volt az érdeklődési körünk. Béla testvérem igazi művész volt, zongorista és orgonista lett, most négygyerekes apuka. A nagyobbik bátyámnak, Jancsinak két gyereke van. Belevaló fiúk voltunk, sokszor bunyóztunk, megéltük egymás között az erőfitogtatást, de ez természetes.

– Említette a szigorú családi szabályokat. Tudna mondani példát ezekre?

– Nem múlhatott el vasárnap, hogy ne menjünk el a templomba.

Ezeket az értékeket én is képviselem a lányaim felé, de nekem már motiválnom is kell őket. Én még azt éltem át, hogy a kötelességet meg kell tenni és kész. Annyira tiszteltem a szüleimet, hogy nem tartoztak magyarázattal nekem. A gyerekeink ma sokkal többet látnak a világból, mint mi annak idején, és igénylik, hogy megindokoljuk, miért megyünk vasárnap misére, miért szeretjük a Jóistent. A kötelesség szónak régebben másfajta értelme volt, közelebb állt a természeteshez. Ma, amikor a természetes dolgok is megkérdőjeleződnek, és számtalan alternatívával szolgál a világ, meg kell magyaráznunk ezek fontosságát a gyerekeinknek.

– Édesapja magatartásából, hozzáállásából mit vett át?

Annak idején nem hagyhattam ott a főiskolát, hogy jelentkezhessek a színművészetire, mert ha valamit elkezdtem, édesapám nem engedte, hogy félbehagyjam. Ezt én sem engedem a lányaimnak, mert szerintem ez alapvetően jó dolog. Az iskolaválasztás terén ugyanakkor engedékenyebb lennék, mint a szüleim voltak. Segíteni akartak azzal, hogy azt tanácsolták, legyek hivatalnok, mert ezt biztonságos életpályának tartották. Van is ilyen szakmám, és dolgoztam is hivatalban egy rövid ideig.

– Milyen környezetben nőtt fel?

– Ajakon laktunk, Kisvárda mellett egy faluban, ami most már város. A zárt kis közösség biztonságot adott, mindenki ismert mindenkit. Bármilyen messzire elbarangolhattunk, határtalan szabadságot élhettünk át, nem kellett félteniük bennünket a szüleinknek. Később Kistarcsán éltem, és Gödöllőn jártam zeneiskolába. A középiskolát Budapesten, az ötödik kerületben végeztem. A főváros eleinte idegennek hatott. Makacsul ragaszkodtam az ajaki környezetemhez, nehezen adtam meg magam a változásnak, bár mindenhol szeretettel fogadtak.  

– Édesapjáról milyen élményei vannak?

– Volt egy Simson Star motorja, amivel sokszor vitt minket motorozni. Felültünk a háta mögé, persze vidéken akkoriban még bukósisak nélkül; nagyon élveztük. Ajakon volt szőlőnk, ahova sokszor kijártunk kapálni. A kötelességünk elvégzése után mindig kaptunk valami jutalmat, a közös munkát édesapám összekapcsolta a szórakozással. Emlékszem, kapálás után szalonnát sütöttünk. Amikor elköltöztünk Kistarcsára, és a tágabb család segítségével egész nyáron építkeztünk, a munka után akkor is mindennap fociztunk a réten, vagy elmentünk Őrbottyánba, a tóra fürdeni. Nem maradt el a megfeszített munka után a jutalom.

Most, hogy erről beszélünk, válik tudatossá bennem, hogy munka után én soha nem jutalmazom meg magam pihenéssel, és a lányaimnak sem adtam tovább ezt a szokást, pedig gyerekként sokat jelentett nekem. A színészi pályámon mindig beszippantott a következő munka, mindig elvállaltam az adandó lehetőségeket, nem volt megállás. A közönség elismerése vagy a kritikusok értékelése volt a jutalom.

– A sikereihez mit szólt az édesapja?

– Amikor fiatalon zenekarom volt, azt nem nézte jó szemmel. Eltűrte, de féltett az éjszakai élettől, aggódott, hogy bajom eshet. Amikor viszont először láttak édesanyámmal színházi körülmények között Miskolcon, az Elisabethben, attól kezdve elfogadták, hogy ezt az utat járom.

– A színészi életvitel mellett, gondolom, kevesebb ideje jut a családjára. A feleségének és a gyerekeinek sokszor kell alkalmazkodniuk az időbeosztásához?

Hírdetés

– A harmadik lányunk, Anna óvodába járt, amikor volt egy szakmai váltásom, azért is, hogy több időm legyen a családomra. Klasszikus éneklést is szerettem volna tanulni, meg akartam ismerni az operát, emiatt elengedtem a musicalt és a könnyűzenét. Azelőtt havi tizenöt-húsz előadásban játszottam, a váltás után már csak ötben. Amikor már többedszerre én vittem reggel Annát az óvodába, megkérdezte: „Apa, te nem mész dolgozni?” Mindig dicsekedett az oviban, hogyan hancúrozott velem előző nap, ez újdonság volt neki. Luca, a legnagyobb lányom első tíz évéből szinte kimaradtam, és Emma, a középső lányom életéből is sokáig. Lefoglalt a siker, és az, hogy szakmailag jobbnál jobb feladatokat kaptam.

Valahogy úgy hozta az élet, hogy a karrier és a család terén mindig egyszerre kellett nagyot lépni előre. Ez már az esküvőnk idején is nehézségeket okozott. Akkor alig tudtam Vikivel, a feleségemmel lenni, mert Szegeden próbáltuk a West side storyt, és néhány napnál többre nem engedtek el a próbákról. 2003. március 5-én született a legnagyobb lányom, és 23-án volt a Mozart! bemutatója, amiben főszerepet játszottam. Azt sem tudtam, mi történik velem: a színházban azért, mert annyira euforikus állapotban voltam Luca érkezése miatt, otthon pedig azért, mert nem tudtam annyira részt venni a kislányom életében, mint szerettem volna. Amikor Emma született, akkor éppen a Rómeó és Júlia bemutatója volt.

Végül is valahogy megküzdöttem ezzel a nehézséggel: az otthoni kapcsolataim is fejlődtek, miközben a színházi jelenlétem egyre erősebb lett. Máig sem tudom, hogyan sikerült Vikivel összehangolnunk ezt a két területet. Szinte megtörténtek velünk a dolgok.

– Hárman vannak fiútestvérek, és három lány édesapja. Ez nagyon más világ. Nem okozott ez nehézségeket?

– Viki ügyesen és nagy szeretettel vont be a szülői feladatokba: Lucát hamar a kezembe adta, hogy tegyem tisztába, fürdessem meg, később már az etetést is sokszor rám bízta. Úgy gondolom, nagy az anyukák felelőssége abban, hogy ne maradjanak magukra a kisbabák ellátásában.

A lányokkal azt éltem meg, amit a filmeken láttam:

Nem tudok szigorú lenni velük, akármennyire is próbálkozom. Az apa és az anya között szerintem a határok kijelölése és a következetesség állandó konfliktus forrása: az apukák radikálisabban állnak a nevelési helyzetekhez, míg az anyukák a szív útján találják meg a megoldásokat. Viki megengedőbb örökséget, én szigorúbbat hoztam magammal otthonról. Rendre terítékre kerülnek például azok a kérdések, hogy amikor hazaérnek a gyerekek, lehet-e és mennyit lehet lazítani, mikor kezdjenek el leckét írni, mikor fejezzék be, mikor minek van az ideje. Én magammal szemben is következetes vagyok. De felismertem, hogy ezekben a kérdésekben rá kell bíznom magam Vikire, hiszen egyáltalán nem szereti kevésbé a lányokat, mint én, és számára is nagyon fontos, hogy jól tanuljanak. Mivel ő tölt velük több időt, így jobban tudja, mire van szükségük. Fontos, hogy ne legyen köztünk konfliktus a szabályok kialakításában és a nevelési elvekben, hiszen akkor a gyerekek nem tudják, kire hallgassanak.

– A lányai hogyan tekintenek Önre? Milyen a kapcsolatuk?

– Nem vagyok otthon főnök, nincs erős alá-fölé rendeltségi viszony.

Nem akarok házsártos apa lenni. Valahogy mégis kialakult egyfajta rend, amit fontosnak tartok. Most, hogy a lányok serdülnek, már egyre kevesebb a közös tevékenységünk, de régebben sokat tollasoztunk, röplabdáztunk, társasoztunk, kártyáztunk. Van egy kis medencénk, szerettünk együtt pancsolni. Nehezen viselem, hogy a szeretgetések egyre inkább háttérbe szorulnak, hiszen már tizennyolc, tizenöt és tizenkét évesek. Kicsiként bújósak voltak. Most, hogy egyre jobban megélik a nővé válásukat, talán zavarban vannak. Meg is szólnak néha, amikor nem öltözöm fel rendesen: „Apa, vedd már át azt a trikót, ki van szakadva! Így még a sarki boltba sem megyek el veled.” Négyen vigyáznak rám, hogy jól nézzek ki. De fűnyírás és vásárlás miatt hadd ne kelljen már díszbe öltöznöm!

– Mit jelent nekik, hogy sikeres, ismert színész az apjuk?

– Azt hiszem, inkább tehernek élik meg ezt. Ők is szeretik, ha kedvesek velünk az emberek, de a hétköznapokban birkóznak azzal, hogy az apukájukat fogadják el, vagy valóban őket. Időnként nyilván hátrányos megkülönböztetés is éri őket amiatt, mert a lányaim. Meg kell küzdeniük azért, hogy önmagukért szeressék, értékeljék őket, és ne azért, mert a Dolhai lányai. Óhatatlanul adódhatnak ilyen helyzetek, hiszen serdülőkorban sokszor bántják egymást a fiatalok. A lányaim között ugyanakkor nincs konfliktus, másokkal szemben is visszafogottak, szerethetők, nem hivalkodók. A legkisebb szeret csibészkedni, de nagyon jó testvérek.

– A járvány felforgatta többek között a színészek életét is. Megszűntek a fellépési lehetőségek, nem volt mit és miért próbálni. Az otthoni szereposztás is megváltozhatott. Hogyan élték meg ezt?

– A pandémia alatt háztartásbelivé váltam. Vikinek rendszeresebb munkája volt, így fordult a kocka a családi szereposztásban. Én gondoskodtam az ennivalóról, keltettem a lányokat a digitális oktatáshoz, felügyeltem a tennivalóikat. Viki örömére végre megcsináltam a kerítést is.

A kezdeti szigorúságom később alábbhagyott, engedékenyebb lettem, a járványhelyzet végére mégis magától beállt a rend, amit már a kezdetektől szerettem volna kialakítani. A lányok belátták, hogy jobb, ha már délelőtt túlesnek a feladataikon, és nem húzódik minden késő estig.

– Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik – tartja a mondás. Önnek volt ilyen élménye a korlátozások alatt?

– A járványhelyzet idejére esett, hogy lehetőségem adódott a zenei szolgálatra a kistarcsai templomban. Ez sokat segített, hogy megélhessem valahogyan a közösség és a szereplés utáni vágyamat, sőt, egy új hivatásnak is teret nyitott az életemben. A pandémia harmadik hullámában már nagyon nehezen viseltem a felismerést, hogy ránk, színészekre valójában nincs szükség. Ekkortájt volt a hangszálműtétem is, amikor kérdésessé vált, hogyan szolgál majd a későbbiekben a „munkaeszközöm”.

A műtét előtt négy nappal megkerestek, hogy vállalnám-e a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) hírnöki feladatait. Ezt ajándékként éltem meg.

Elvállaltam ezt a szolgálatot. A járvány és a műtét miatt is krízisen mentem át, az járt a fejemben, hogy talán nem tudok majd tovább énekelni, játszani, és el kellene engednem a hivatásom. A NEK-felkérés viszont megerősített abban, hogy folytatnom kell mindezt, csak más minőségben. Most nyert értelmet az is, hogy a húszas éveimben katolikus tanítóképzőbe jártam hitoktatóképzésre. Isten útjai kifürkészhetetlenek: újabb lehetőséget kaptam a Jóistentől, hogy hirdessem őt. Talán nem véletlen ez. NEK-hírnökként egyik városból a másikba megyünk, és beszámolunk arról, hogyan segít a mindennapi életünkben az ima vagy azok a hagyományok és szabályok, amiket a vallásos életünkben tanulunk meg.

– Szent József évében járunk. Mit jelent Önnek az ő alakja?

– Azt hiszem, jobban érthetik a példáját azok, akik örökbe fogadnak egy gyermeket. Nekünk nem az adatott meg, ami neki. Mennyivel szerencsésebbek vagyunk, mint ő, hogy lehet gyermekünk! Ugyanakkor irigylésre méltó, hogy Jézus nevelőapjaként élhetett. Mennyivel több, ha valaki úgy vállal el egy életet, hogy nem vér szerint az övé! Mennyivel alázatosabban kellene viselnünk az apaság nehézségeit nekünk, akiknek lehet saját gyermekünk!

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. augusztus 1-jei számában jelent meg.


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »