Román botránytörténész: Eltűnhetnek a magyarok Erdélyből

„Bárhogyan is nézzük – kiirtás vagy asszimiláció – a magyaroknak el kellett volna tűnniük.” Elolvastuk Lucian Boia román történész könyvét Románia elrománosodásáról. A román nemzeti mítoszokat romboló, a román történelemmel őszintén szembe néző történész sajnos a magyarok számára is kiábrándító adatokkal szolgál. Amikor 1859-ben egyesült Havasalföld és Moldva, ez a románok lakta terület felét sem foglalta magában, Erdélyben és a többi, később elcsatolt területeken viszont csak minimális többséget alkottak; s többnemzetiségű terület volt Dobrudzsa és Bukovina is – írja Lucian Boia román történész Románia elrománosodása című kötetében, amelyben azt fejtegeti, hogy
Románia sosem volt az az egységes nemzetállam,amilyennek a nacionalista kommunizmus alatt láttatni akarták és amivé tenni próbálták. Boia magyarul megjelent köteteit az 1918-as román egyesülés jubileuma kapcsán szemlézzük, hisz a Románok nem Trianontól tartják az övéknek Erdélyt, hanem 1918-tól.

Lucian Boia„Miután oly sokáig mások uralma vagy befolyása alatt álltak, a románok olyan Romániát akartak létrehozni, amely valóban az övék”, s ennek lett eredménye a regionális különbségeket mellőző, egyetlen Románia – fejtegeti a sztártörténész. Bár igaz, hogy 1912-ben az akkori Románia lakosságának 93 százaléka volt román a népszámlálás szerint – viszont Boia szerint ez így nem igaz, le kell vonni belőle 4-5 százalék cigányt, 1 százaléknyi moldvai csángót, a Duna mellékén élő bolgárokat és szerbeket, a zsidóságot, s így a románok aránya 85 százalékra csökken.
Ráadásul nagy volt a különbség vidék és város között: a vidék nagyjából etnikailag egynemű volt, a városok azonban soknemzetiségűek: városon a románok csak 68 százalékot tettek ki; Moldvában pedig 54 százalékot, itt ugyanis a városi lakosság majd’ 40 százalékban zsidó volt, sőt,
Jászvásáron (Iași) a zsidók közel járhattak az abszolút többséghez,a románok 44 százalékban voltak jelen. 1899-ben Bukarest lakosságának 65 százaléka volt román. Dobrudzsa pedig Európa egyik legsokszínűbb régiója volt nemzetiségi szempontból.
Boia rámutat: „eredetüket tekintve a románok sem voltak olyannyira románok. Az arisztokrácia vegyes volt, akárcsak a javarészt a városi lakosság”. A nagy arisztokrata családok görög és balkáni eredetűek voltak. A román elit pedig könnyedén sajátította el a külföldi modelleket. Hozzáteszi: Vitéz Mihály, a román nemzeti hősként tisztelt fejedelem görög anyától született, és a görög hatás 1821-ig meghatározó volt.
Ugyanakkor a hosszú távú nemzeti projekt egyértelműen az volt, hogy a nemzeti kisebbségeket elrománosítsák. A román nyelv elsajátítása és a hazafiság minden nemzetiségivel szemben követelmény volt és maradt.
Az első világháború végén Romániához csatolt területeken – Besszarábia, Bukovina és a tágan értelmezett Erdély – 4-4,5 millió román élt, arányukat tekintve azonban alig voltak többen a lakosság felénél. Mint Lucian Boia írja: Erdélyben 2 millió 817 ezer román élt az 1910-es magyar népszámlálás szerint, a románul beszélők a régió 53 százalékát tették ki. A magyarok 31 százalékot képeztek, a németek pedig majdnem 11-et. A román történész szerint
a magyarosítás sikeres volt a dualizmus időszaka alatt, de a románok úgyszintén sikeresen ellenálltak. 1918-ban azonban (nem 1920-ban) Románia területe kétszeresére nő, akárcsak a népessége, és szinte valamennyi román egy államba kerül, de vele együtt rengeteg kisebbség is. 1930-ban az összlakosság 72 százaléka román. Eközben az 1923-as alkotmány „egységes nemzetállamként” határozta meg az országot – Boia szerint ez a kifejezés, ami nem volt benne az 1866-os alkotmányban, azt volt hivatott ellensúlyozni, hogy valójában Románia nem volt sem egységes, sem nemzetállam. És nem csak a kisebbségiek voltak sokan, hanem régiónként igencsak különböztek egymástól a románok is.
„Naivak lennénk azonban, ha azt képzelnénk, hogy »az egységes román nemzetállam« legfőbb gondja a kisebbségek védelme lett volna. Ez esetben különös összeférhetetlenséget állapíthatnánk meg magával a »nemzetállam« fogalmával. Legelsősorban Románia elrománosítását tervezték, egy olyan országét, amely a nemzetállam ideális feltételeihez képest túl sok nemrománt számlált, és idegen hatások sokaságával szembesült éppen a hozzácsatolt területeken” –  fejti ki a szerző, rámutatva: „a modern demokrácia szempontjából sok tekintetben modellértékű Franciaország elnyelte kisebbségeit”.

Románia nemzetiségi térképe 2011-ben
Lucian Boia leszögezi: az elrománosítás egyik fő eszköze az oktatás. A felsőoktatásban például a kolozsvári magyar egyetemet és a csernovci német egyetemet „egyik napról a másikra románosították” annak idején. A magyarok és a németek egyébiránt, a közoktatást tekintve saját felekezeti iskoláikat részesítették – és, tegyük hozzá, a magyarok részesítik ma is – előnyben.
Boia kijelenti: „A központosító és egyneműsítő politika mindig is a liberális kormányzások idején teljesedett ki. Az 1923-as alkotmányban is az »egységes nemzetállam« kifejezés tulajdonképpen a Nemzeti Liberális Párt műve.” Sőt:
„Bárhogyan is nézzük – kiirtás vagy asszimiláció – a magyaroknak el kellett volna tűnniük”. De az elrománosító politika szerinte kudarcot vallott. „A kisebbségeket nem kezelték egyformán. Erdélyben a magyarok nyilván ellenségként tűntek fel. Sokkal jobb besorolásban volt részük a németeknek, akiknek megbocsátották egykori arroganciájukat (a románságnak sokáig csak a szász várak falain kívül volt szabad letelepedniük) – mindezt elismert civilizációs szerepük és a románok és magyarok közötti egyensúlyteremtő helyzetük miatt.” 
A románok között is nagy különbségek voltak: a besszarábiai román értelmiséget eloroszosították, az erdélyiek pedig „közelebb érezték magukat a közép-európai szellemiségéhez, mint a Kárpátok másik oldalán honos »balkanizmushoz«”. Sőt, az erdélyi román értelmiségiek nagyfokú autonómiát és decentralizált országot szerettek volna, és később panaszkodtak is bukaresti mellőzöttségükre.
Az Antonescu-kormány alatt aztán „az etnikai tisztogatás állampolitikává és hosszú távú projektté vált”. Ez a kormány létrehozott egy „románosítási és telepítésügyi” helyettes államtitkárságot.
A kommunizmus első éveiben volt a kisebbségeknek a legnagyobb a befolyása, többek közt azért, mert az 1944 előtti román kommunista pártban kevés román volt, és többen voltak a magyarok, zsidók és más kisebbségiek. Ezért is jött létre például a Magyar Autonóm Tartomány. 1948 és 1966 közt azonban elrománosodott a vezetése, és így lett egyre nacionalistább is, s az egység lett a kulcsszó. „1958-tól kezdődően jelentősen romlott a magyar közösség helyzete”, például „1945-től Marosvásárhelyre 20 ezer románt telepítettek be”.
A kisebbségeknek az iparosítás és a kivándorlás, valamint a városok tudatos elrománosítása is keresztbe tett. Itt kell szót ejteni a németekről. 1966-ban 382 ezer német élt Romániában, a lakosság 2 százalékát tették ki. 1945-1979 között közülük százezren emigráltak, majd 1978-ban Románia és az NSZK aláírta azt az egyezményt, amely alapján szó szerint listaáron adták el a németeket Nyugat-Németországnak. 1990-ben már csak 119 ezer német maradt az országban.

Klaus Iohannis (kék) és Victor Ponta (vörös) 2014-es román elnökválasztási eredményei
A magyarok száma is drasztikusan csökken: 1977-ben az erdélyi magyarok 1 millió 670 ezren vannak, 1992-ben 1 millió 624 ezren, (eközben a románok száma 19 millió 207 ezerről 20 millió 408 ezerre nőtt), 2002-ben 1 millió 431 ezer, 2011-ben pedig már csak 1 millió 227 ezer magyar volt Romániában. A magyarok 1930-ban még az összlakosság 10 százalékát tették ki, 2011-ben pedig csak a 6,5 százalékát. És ez csak azért van így, és nem rosszabb, mert a kivándorlás a románokat is erősen érinti.

Tízévente átlag 200 ezer magyarral van kevesebb Erdélyben – írja Lucian Boia.
A románok száma egyébiránt 20 millió 121 ezer volt Romániában, ebből 16 millió 792 ezren vallották magukat románnak 2011-ben, ami 88,9 százalék. A németek száma 36 ezerre csökkent, s a románok a 41-ből 39 megyében alkotnak többséget – a két kivétel természetesen Székelyföld, Hargita és Kovászna megye, 85 és 74 százalékos magyar többséggel, ami korántsem jelent színtiszta magyarságot. Maros megyében a magyarok aránya csak 38 százalékos.
Cigánynak 621 ezren vallották magukat, ami a lakosság 3,3 százalékát jelenti, de Lucian Boia szerint valós számuk legalább másfél millió, hacsaknem egyenesen kétmillió. S a románoknak sok fejfájást okoz a roma és a román kifejezések hasonlósága, ami miatt Nyugat-Európában gyakran összekeverik őket – főleg hogy
a Nyugat-Európában látható romák jó része Romániából vándorolt ki.  Lucian Boia következtetése: „A magyarok szempontjából a számok könyörtelenek. A románok pusztán mennyiségbeli fölényükkel nyerték meg a mérkőzést”. Erdélyben ugyanis 1918-ban a magyarok tették ki a lakosság 30 százalékát,a románok alig voltak többen 50 százaléknál, ma azonban a románok teszik ki Erdély lakosságának a 75 százalékát, a magyarok pedig 20 százalék alá csökkentek. A magyarok 2032-re valószínűleg egymillió alá csökkennek, ami a romániai lakosság 5,6 százaléka lesz. Ha ezt extrapoláljuk, akkor azt mondhatjuk: 60 éven belül eltűnhetnek a magyarok Erdélyből, ha csak a tíz évenkénti kétszázezres fogyást nézzük.
A magyaroknak ugyanakkor városi, társadalmi és kulturális fölényük volt a románokkal szemben – írja Boia –, amit viszont mára elvesztettek. „A magyar nyelv és kultúra haszonélvezői nem csupán a magyarok voltak: a magyar kultúra Erdély egészét áthatotta. Most már csak magukban, saját maguk számára művelik nyelvüket és kultúrájukat.”
Boia szerint sokáig úgy tűnt, hogy a magyarok számbeli hátrányukat történelmi, társadalmi és kulturális érvekkel kompenzálták, de „mára mindebből semmi sem maradt”. 
*Legközelebb Lucian Boia másik két kötetét is szemlézzük az 1918-as nagy egyesülésről és arról, hogy miért más Románia.
Lucian Boia: Románia elrománosodása
Koinónia, Kolozsvár, 2015

http://mandiner.hu


Forrás:magyarellenesseg.com
Tovább a cikkre »