Rögös út a felhőtlen anyaságig

Kotró Ivett és Molnár István egy fiú- és három lánygyermek szülei, nemrég költöztek Sopronból Tényőre, ahonnan a győrújbaráti gyülekezetbe járnak vasárnaponként. Abigél és Rebeka, a két kisebb becsülettel végigülik a felnőttek alkalmát. A szülők elárulják: néha otthon is istentiszteleteset játszanak. Ivettet kérdeztük az anyaságról.

Négy gyermek édesanyja. Mindig tudta, hogy nagy családot szeretne?
Már fiatalként sem egyet akartam, mert nekem is volt testvérem. Később viszont olyan szakaszt is megéltem, amikor azt gondoltam, nekem nem lesz sem férjem, sem gyerekem. Sopronban a rendőrségen dolgoztam, mellette tanultam a tisztképzőn. De aztán megtaláltuk egymást Istvánnal és tudtuk, hogy a másik felünkre leltünk rá. Az esküvő után nem sokkal éreztük is, jó lenne már nem csak kettecskén lenni.

Kotró Ivett - Reformátusok Lapja

Fotó: családi archívum

Könnyen érkezett az első gyermek?
Nem. El is voltunk keseredve, sokat vártunk, sőt el is vesztettünk egy magzatot. Láttam, hogy a kolleganőim közül is hányan járnak vizsgálatokra, injekciókra, beültetésekre. Egy elutazáskor megfogalmaztam Istvánnak, hogy ha nekünk Isten nem ad, akkor én nem szeretném ezt az orvosi kört járni, mert látom, mennyire megviseli az embert. Ha ezt tervezte az Úr, akkor a mi családunk így lesz kerek. Ebben egyetértettünk, és boldogan meg szerelmesen jöttünk haza arról a hétvégéről. Nem telt bele két hét, és kiderült: várandós vagyok. Igaz, az első születése után azt mondtam, nem lesz több.

Mi okozta ezt az érzést?
A nehézségek. Vendel a születésekor nem érte el a három kilót, és volt egy légzéskimaradása, ezért – bár csak két héttel jött előbb – koraszülöttosztályra került. Ez traumatikus volt. Akit annyira vártam kilenc hónapig, végre megszületett, de elvitték. Üresnek éreztem magamat testileg és lelkileg is ott, a kórteremben, életemben nem voltam olyan magányos. Nem tőlem kapta az anyatejet az, akit addig körülöleltem a testemmel. Jártam hozzá háromóránként, ahogy engedtek, bedugtam a kezem az inkubátorba, és csak sírtam. Másnap este egy tündér nővér mondta, hogy akkor most megfürdetjük. Végre megfoghattam, puszilhattam. Harmadnap reggel már kivették az inkubátorból, de összesen nyolc napig voltunk benn. Ilyen nehezen kezdődött az én anyaságom.

ANYÁK NAPJA

Az anyák ünneplésének hagyománya az ókori Rómáig nyúlik vissza. Bár időpontja országonként eltér, több keresztyén nemzet a feltámadást követő negyedik vasárnapon ünnepelte. Az ezerhatszázas években szokás volt nemcsak az édesanyákat, de a mater ecclesiát, az anyagyülekezetet is meglátogatni ezen a napon. Magyarországon először a Vöröskereszt kezdeményezésére tartották meg 1925-ben, egy májusi Mária-ünnephez kapcsolódva.

Később sikerült megtalálni az összhangot?
Hazaérkezésünktől éjjel-nappal a karomban volt, ahogy később a többiek is. Mások nem tudhatták, hogy nekünk ez az együttlét gyógyítás, a kimaradt aranyóra pótlása. Viszont amilyen tudatosan és katonásan szerveztem korábban a nyomozásokat vagy a tanulást, úgy akartam anya is lenni, de ez nem vált be. Feladatnak éreztem, és teljesítményként mértem a grammokat, az alvást, mindent. Éreztem, hogy nem jó, de nem értettem, hogyan kell jól csinálni, mindenki mást mondott. Ez a gyerek meg nem olvasta egyik szakirodalmat sem… nehéz hónapok voltak. Akkor elém került Pál apostol szava, hogy ha szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. Nem tudtam kiverni a fejemből, éreztem, hogy közöm van hozzá. Úgy éreztem, zengő érc vagyok. És akkor elengedtem mindent, mérést, alvást… Isten sem úgy teremtette Évát, hogy lett volna mérlege. Sarkosnak hangzik, pedig csak nem akartam grammokon szorongani. Úgy éreztem, hogy megfosztanak az anyai lét igazi örömétől.

Kicsivel több mint kétévente jöttek a gyerekek, Vendel után Villő, Rebeka és Abigél. Mikorra sikerült megérkezni ebbe a vágyott örömbe?
A harmadiknál érkezett meg úgy igazán az anyaság felhőtlen megélése. Akkorra rutinos az ember, nem fél, hogy életben tudja-e tartani a picit, és már a legnagyobb trónfosztásával járó viharokon is túlesünk. Minden kétgyermekest csak biztatni tudok, aki gondolkodik harmadikon. Olyan, mint az úszástanulás, az ember először még darabosan diktálja magának: kartempó, lábtempó, levegő… később meg egyszerűen jól érzi magát, mint amikor egy tóba belecsobban, úszik és lebeg. Nem kell rajta gondolkodni, csak élvezni.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!