Robi

Este tizenegy, a hálótermekben a villanyok már lekapcsolva, a kávéautomaták sem üzemelnek, csak a lépcső fölötti halvány jelzőfények égnek. A hajléktalanszálló lakói aludni tértek. Vagyis a többségük, mert mindig vannak, akik nem tudnak aludni, egész éjszaka mászkálnak az udvaron, újságpapírba tekerik a már egyszer elszívott cigikből kiszedett dohányt, fújják a füstöt, néznek maguk elé. És köhögnek veszettül. Van, aki reggelig kint ül a padon, néha elbóbiskol, aztán hajnali négykor, az első kapunyitáskor indul dobozolni, csikkezni, kéregetni. De most még az éjszaka elején járunk.

Épp a napi adminisztrációt akarom tető alá hozni, amikor megjelenik az ajtóban Robi. Tudom, hogy valami baj lehet, mert soha nem szokott ilyenkor megjelenni. Amúgy is szörnyű állapotban volt egész nap, kiütötte magát, betépett, a mostanában elterjedt olcsó, de annál rettenetesebb hatású szintetikus kábítószerek valamelyikétől állt be totálisan. Beszéde lelassult, szeme fehére rózsaszínben úszott, és úgy mozgott, mint egy robot.

Robi fiatal ember, huszonöt éves, de amin eddig keresztülment, az egy egész regimentnek is sok lenne. Miután kikerült az állami gondoskodásból, hamarosan beszippantotta őt is az alvilág, ahogy szinte mindenki mást is a volt állami gondozottak közül. Robi prostituált lett, a Népligetben árulta a testét. Mesélte, hogy rendszeres kuncsaftjai leginkább a családapák közül kerültek ki, akik általában kocsival érkeztek a légyottra, még a gyerekülést sem szedték ki a hátsó ülésről. Robi évekig járt a Népligetbe, az éjszakákat a hajléktalanszállón töltötte, késő délutántól estig lezavart néhány menetet a park bokrai között. Közben persze rászokott a kábítószerre. Ha nem volt épp semmi, jöhetett a ragasztó is vagy a hígító, ha jobban ment az üzlet, olykor kokain is akadt. De leginkább persze az úgynevezett dizájnerdrogok, a homályos összetételű szintetikus tabletták jöttek szóba.

Úgy két-három éve derült ki, hogy Robi leukémiás, de ezzel egy időben, a vizsgálatok során az is nyilvánvalóvá vált, hogy megfertőződött HIV-vel is. Ennek ellenére kijárt még rendszeresen a Népligetbe, kellett a pénz. Sokszor beszélgettem vele éjszakánként a szálló udvarán. Mindig tele volt tervekkel, általában elég homályos és gyermeteg tervekkel, amelyekről azonnal lehetett tudni, hogy soha nem lesz belőlük semmi. Az egyik ilyen tervből aztán mégis lett valami. Bár ne lett volna. Ricsivel, a párjával, aki szintén állami gondozott volt, vettek egy kis házat valahol a Jászságban. Ricsi, amikor nagykorú lett, megkapta egy összegben az életkezdéshez félretett, állami gondozottaknak járó összeget, amelyből életet ugyan nem lehet kezdeni, arra viszont jó, hogy a hirtelen a semmiből felbukkanó szülők lenyúlják, majd ismét eltűnjenek. Ricsitől nem nyúlták le, vigyázott rá. Önálló életet akartak, ők ketten, Ricsi és Robi. Aki csak kicsit is ismerte őket, pontosan tudta, hogy egyikük sem alkalmas az önálló életre. Fogalmuk sincs arról, mivel jár az önálló élet. Mégis ragaszkodtak hozzá. Lett egy kicsi ház egy cigány telep szélén, szépen berendezett, tiszta porta, ahonnan majd Robi eljár takarítani Pestre, Ricsi meg addig otthon tesz-vesz. El lett szépen képzelve minden.

Aztán úgy alakult, hogy már az első hónap vége felé betörtek a házba a szomszédok, vittek mindent, ami mozdítható. De nem álltak meg itt. Beköltöztek Robiék házába. Egyszerűen elfoglalták. Majd nagylelkűen aláírattak velük egy adásvételi szerződést, amelyben az állt, hogy néhány tízezer forintért megvették tőlük. A rendőrség vizsgálódik, Ricsi eltűnt, Robi visszajött a szállóra. Most itt áll az ajtóban, és halkan, szótagolva kéri, hogy nyissam ki a fürdőt, mert beszart. Tényleg egy merő mocsok a nadrágja. Elnézést kér, sírva fakad, aztán összeszorított lábbal becsoszog a zuhanyozóba. Mindjárt éjfél, visszaülök a gép elé. Adminisztrálok.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 09.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »