Ritka, mint „a fehér elefánt” – mit kell tudni a 104 év után előkerült Czóbel-remekműről?

Ritka, mint „a fehér elefánt” – mit kell tudni a 104 év után előkerült Czóbel-remekműről?

Czóbel Béla életművének korai szakaszára sok évtizeden keresztül kevesebb figyelem irányult, egyrészt az akkor még élő művész aktuális tevékenysége fedte homályba az igazán izgalmas posztimpresszionista-, fauve- és expresszionist korszakok jelentőségét, de a mellőzés sokkal inkább annak tudható be, hogy a pálya meghatározó, nemzetközileg is jelentős, korai szakaszában készült művek döntő többsége elveszett, így a kutatók jószerivel csak sötétben tapogatózhattak. 

Mindezek miatt a korai œuvre feldolgozására és alapos bemutatására korábban alig volt esély. Még ma is teljes évek termése, köztük valóságos főművek várják ismeretlen helyen újrafelfedezésüket. Az elmúlt évtizedek irányzottan az elveszett művek felkutatását célzó kutatásai, valamint a műkereskedelem felhajtó erejének köszönhetően legalább két tucatnyi korábban elveszettnek hitt, vagy teljesen ismeretlen Czóbel-mű került elő az első világháborút megelőző időszakból. Legfontosabb párizsi kiállítási szereplései sajnos még ma is igen nehezen rekonstruálhatók, hiszen sok esetben a kiállított művek jelentős részéről ma nem tudunk semmit.

A Ringelspiel című kis vászon szintén az ún. “WANTED”-képek sorába tartozott, s most, hogy 104 évi (!) lappangás után újra előkerült, Czóbel egyik fontos kiállítási szereplése teljes mértékében rekonstruálhatóvá vált. Az utolsó hiányzó láncszemként előkerült kép jelentős adalékul szolgál nem csupán a Czóbel-életmű, de a nagybányai festészet történetének feldolgozásában is. Az 1912 augusztusában rendezett Nagybányai jubiláris képkiállításon Czóbeltől összesen hat festmény szerepelt, s eddig közülük ötöt tudtunk azonosítani, csupán egy körhintát ábrázoló kép felbukkanását vártuk az 1912-es katalógusban szereplő cím (Ringelspiel) alapján. A hat festmény mellett „a nagybányai iskolában készült tanulmány-műveket” is kiállítottak Czóbeltől a szervezők, de ezek címét és számát sem ismerjük, így azonosításuk szinte lehetetlen.

Az egykori rendezők a tárlatra nem a festőtől közvetlenül kérték kölcsön alkotásait, hanem magánygűjteményekből, Maticska Jenő édesanyjától és leginkább a festő sógorától, Dr Réh Bélától érkeztek festmények a jubiláris kiállításra. Tárgyalt művünket egy másik sógor, Czóbel Ilonka nevű testvérének férje, a később ismert újságíró,  irodalomkritikus és politikus, Pogány József bocsátotta a szervezők rendelkezésére.

Az 1912-es katalógusban minden Czóbel-mű címe mellett feltüntették festésének dátumát, még azon képek esetében is, ahol magán a képen nem látható datálás. Tárgyalt festményünk az egyetlen, ahol nem szerepel évszám a cím mellett, holott a művön magán olvasható a “904”-es dátum, igaz meglehetősen töredékesen. Stílusa, ropogós posztimpresszionista felfogása miatt inkább a következő év tavaszán-nyarán, Belgiumban, Brüggében és Zeebrüggében festett képek felfogásához, megformálásához áll közelebb, de mindenképpen túllépést jelent az 1904 nyarán Nagybányán készült, még inkább a plein air naturalizmus és az impresszionizmus készletével operáló festményekhez képest. Mivel a szignó alatt az 1904-es dátum olvasható, a legvalószínűbb, hogy az év őszén, talán szeptember végén, készülhetett, mikor még erejét fitogtatja a nap és a lombok is zölden harsognak. A színes ruhák kaleidoszkopszerű kavalkádja ugyan már a nyári ruhatár őszi cseréjéről árulkodik – Párizsban ezt szigorúan vették akkoriban –, de a nap ellen védő szalmakalapok még fel-felbukkannak.

Hogy a festmény esetleg kiállításra került Czóbel valamely párizsi bemutatkozásakor is, egyelőre nem tudjuk bizonyítani, erre az 1905-ös Salon d’Automne-on kiállított Soleil d’automne (Őszi nap) címen szereplő, ma még azonosítatlan festmény lehet a legesélyesebb. A helyszín nehezen azonosítható, ám több jel is arra utal, hogy már nem Nagybányán, hanem Párizsba visszatérvén festette Czóbel a képet, a legvalószínűbb, hogy a Boulevard Vaugirard-i műteremlakásához közel eső Luxembourg-kertben, ahova rendszeresen eljárt krokizgatni, festegetni, s ahol több körhinta várta a parkba ellátogató gyermekeket. Párizs szerte ma is igen népszerűek a több mint évszázada mit sem változó körhinták, s közülük a legidősebb (136 éves) éppen a Luxembourg-kert közepén üzemel napjainkban is.

Az azonosítást egyértelművé tehetné ha a karussel forgatagában feltűnne „egy bősz piros oroszlán”, vagy éppen „egy fehér elefánt”, ahogy alig két évvel később az akkor éppen szintén a közelben, Czóbel fiatal magyar kollégájával, Berény Róberttel egy házban lakó Rainer Marie Rilke is megénekelte Karussell, Jardin du Luxembourg című költeményében.

„És lovaikon vágtatnak előttünk,
s közöttük lányok, világos ruhában,
már-már túlnagyok; s a kör mámorában,
átnéznek rajtunk, föl és el felettünk –

És időnkint egy fehér elefánt.

S az egész fut és kergeti a végét,
kering, forog s nincs célja. Mint szalag
nyúlik egy-egy folt, piros, szürke, mélykék,
s profil, mely kezdődött és elszaladt.
S néha egy mosoly, játék üdve, békét
s álmot sugárzó: tőle boldog és szép
ez az egész, hajszás, vak forgatag”

[Rainer Marie Rilke: Körhinta, Jardin du Luxembourg, 1906. (részlet, Szabó Lőrinc fordítása)]

A kép címét már minden bizonnyal a nagybányai szervezők adták, Czóbel maga is feltehetően a franciából kölcsönzött Carrousel mellett döntött volna, de Nagybányán, a monarchia területén nem volt használatban a Rilke által is megverselt német Karussell formula sem, hanem az osztrák területeken ismert Ringelspiel kifejezés terjedt el, ahogy sokan még ma is emlegetjük a körhintát akár Budapesten is.

1906 nyarán, egy évi kihagyással újra visszatért Nagybányára Czóbel, s magával vitette Párizsban és Belgiumban festett műveit — köztük talán tárgyalt képünket is —, hogy megismertesse a festőiskola fiataljaival a legfrissebb “párizsi divatot”. Ferenczy Károly és Réti István a kolónia doyen-jei elképedve és fintorogva fogadták Czóbel modern pálfordulását, de a fiatalok között valóságos forradalmat robbantottak ki ezek a harsány koloritú, plakátszerű, kontúros, posztimpresszionista művek, melyek nyílt szembenállást testesítettek meg az iskola addigra avittá vált plein air szemléletével szemben. Czóbel ezzel, szinte tudtán kívül elindított egy új mozgalmat, melyet az öregek gúnyosan “neo”-nak neveztek el. Tárgyalt művünk amiatt is fontos, korábban hiányzó láncszemnek tekinthető, hogy általa megismerhetjük Czóbel festészetének azt az átmeneti fázisát, amikor még nem a hangsúlyos kék kontúrok határozták meg a kép szerkezetét, hanem az egységes, de még nagyon tarka színfoltok. Úgy tűnik, hogy ezt a fajta “kicsapongást” még szívesen fogadták Czóbeltől a nagybányai öregek is, hiszen ezt a képét többek között Ferenczy Károly képeinek társaságában, vele egy teremben mutatták be 1912-ben.

A Ringelspielt ahogy akkor, ma is az életmű legkorábbi szakaszának kiemelkedő képeként ünnepeljük, s talán nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi évek legszerethetőbb Czóbele kerül most kalapács alá. Ízig-vérig különleges, unikális gyűjtői darab, de múzeumaink, sőt talán külhoni múzeumok is büszkén válogathatnák gyűjteményükbe. Ha tíz évvel korábban került volna elő, minden bizonnyal nem maradt volna ki sem a magyar Vadak, sem a Nyolcak tevékenységét bemutató kiállítás-turnékról, de az Allegro barbaro című, Musée d’Orsay-ban rendezett kiállításunknak is delikát darabja lehetett volna, ahogy a Nagybánya festészetét feldolgozó kiállításoknak is. Reménykedünk azonban, hogy új tulajdonosa szívesen adja majd kölcsön több már tervbe vett tárlatunkra.

A festmény a BÁV 69. Művészeti aukcióján kerül kalapács alá november 10-én a MOM Kulturális Központban 12.000.000 forintos kikiáltási áron.

További információ: www.bav.hu/aukcio


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »