Rézszita és faforgács

Rézszita és faforgács

Egy karalábé köré is örök érvényű verset tud írni Tolnai Ottó, a délvidéki magyar irodalom meghatározó alakja, aki képzeletben egykorvolt gyárakat épít újra. Régen a kisebbségi költőre nehezedő feladatokkal foglalkozott, most viszont a migránsválság hatására azzal van elfoglalva, hogy regisztrálja azt a globális mozgást, amely a „kertje fátyolsövénye” előtt történik. A Jelenkor Kiadó életműsorozatot indított műveiből, első része, az 1980-ban megjelent Világpor című verseskötet a napokban került a könyvesboltokba. A Kossuth-díjas vajdasági író-költővel a megjelenés apropóján beszélgettünk.

– A könyv címadó versében írja: „pillék kénpora / virágpor lángol: világpor”. Mit gondol, a Világpor című kötetének mondanivalója ma ugyanolyan aktuális, mint első megjelenése idején, több mint három és fél évtizeddel ezelőtt?
– Talán még inkább az, hiszen a világ szennyeződése ma intenzívebb, mint egykor, a kozmoszból is szennyezett por hullik. A kérdés az, hogy a világ pora képes-e virágporrá változni.

– Mennyire határozta meg költészetét, hogy a volt Jugoszlávia területén kezdte alkotói pályáját?
– Összetett világba születtem bele. Az egykori Jugoszlávia államhatárain belül a zord Balkán mellett ott volt a civilizáció fellegváraként számon tartott Szlovénia, ott voltak a csodálatos városok: Újvidéket például a szerbek Athénjuknak tekintették, én viszont éppen az újságára helyeztem a hangsúlyt, szinte New Yorkként olvasva nevét, és ott volt a tenger, amely lezárta a határt, ugyanakkor megnyitotta a végtelen teret. A köztársaságokban intenzív szellemi élet folyt, mindegyiknek külön irodalma volt, s ez a sokszínűség magával ragadott. Mivel a negyvenes évek végétől vasfüggöny volt a hátam mögött – kezdetben még a madár sem jutott át rajta –, dél felé fordultam, és beleszerettem abba a hatalmas országba. Költőként felvállaltam, hogy ez a Bledi-tótól Szkopjéig tartó terület a szabadságom, a képzeletem területe. Persze ez nem volt olyan egyszerű, mert el is szenvedtem annak a belső ellentétnek, véres háborúnak a következményeit, amely során azután ez a nagy ország darabjaira hullott. Ám most, a szétesés után is megtalálom a kiutakat. Például ha Szlovéniában kiadják az egyik könyvemet, nem honoráriumot kérek érte, hanem hogy hadd töltsek el egy hónapot Ljubljanában, máskor pedig Splitben vagy Montenegróban, így aztán ma is sokféle irodalomba vagyok bejáratos.

– A magyarországi szerzők közül annak idején kik „hatottak” a vasfüggönyön túl is?
– Diákkoromban az egyik tanáromtól szereztem egy Kassák-kötetet, ő is hatással volt rám, valamint Illyés, igaz, ő nem abban az értelemben, ahogyan másokra. Illyés költészetében a tárgyak valóságossá válnak, ma is őt olvasom, ha azt érzem, hogy túlságosan „lebegek”. Már korán felfedeztem – miként régi családi feljegyzéseket fedeznek fel emberek – a Tolnai világlexikonát, elkezdtem írni az új, javított kiadását. A magyarok mellett nagy hatással volt rám például a horvát Krleza, aki többek között jugoszláv enciklopédiát írt, szerkesztett, és még számos író, költő Andrictól Danilo Kisig. Az én alkotóműhelyemben a sokféle hatás úgy csapódott le, hogy a romantikus-klasszikus költészet jellegzetességeit félretoltam, és a helyükre más középponti tárgyat, például egy karfiolt, csicsókát vagy löszbabát helyeztem, vagyis a formátlanságot magát. A hierarchia megszűnt, és megszületett valamiféle furcsa szabadság, amelyben a legjelentéktelenebb tárgy is fontossá válhatott, versszervező szerephez juthatott. Talán éppen ez a legjellemzőbb erre a kötetre.

– Egyik költeményében írja: „árvacsáth / fehér cipőid egymást rugdossák”. A „helybeliek”, azaz Kosztolányi, Csáth művészetének, élettörténetének motívumai rendre megjelennek műveiben.
– Palicson élek, ahol Csáth Géza 1913 nyarát töltötte fürdőorvosként. Naplójegyzetei, izgalmas rajzos feljegyzései maradtak itt, ma is kutatják őket az irodalomtörténészek. Csáth Géza életének bizonyos motívumait beszippantottam a költészetembe. Csáth Palics közelében, a határon mérgezte meg magát, egy árvalányhajas pusztán. Az árvalányhaj mindig is fontos eleme volt költészetemnek, Csáth révén még inkább az lett. Van egy rész a naplójában, ahol leírja, kék szőnyeget akar venni, s ezt az azúrkék halinaszőnyeget is kisajátítottam, a költészetem részévé tettem. Csáth és Kosztolányi élete, művészete része a mindennapjaimnak.

– A hatvanas években intenzív irodalmi élet folyt Jugoszláviában, ekkor indult az Új Symposion is, amelynek hosszú ideig a főszerkesztője volt. A nyolcvanas évek viszont törést hoztak, elbocsátásokat, fegyelmiket, szilenciumot… Ön hogyan élte meg ezt az időszakot?
– A kezdetekben egy nemzedék boldog magára találásáról volt szó. Aztán egyszer csak, mint egy Fritz Lang-filmben, ránk vetült az ideológia, a politika vészes árnyéka. Egy napon, még a Symposion melléklet idején, figyelmeztettek, hogy másnap letartóztatnak, mire én gondolkodás nélkül felültem a vonatra, Zágrábba mentem, beiratkoztam az egyetemre, ott éltem. Ez egy ilyen korszak volt, ettől nem változott meg a viszonyom ehhez a kulturális térhez.

– Most milyen Palicson élni?

– Érdekes, hogy az a hely, ahol megtelepedem, egy idő után mindig centrális térré változik. Például Újvidéken egy vakvágány mellett laktunk, helyén ma az Europa boulevard van, ugyanis egy hatalmas utat építettek oda. A háború idején költöztünk Palicsra, pont akkor érkeztek ide a horvátországi bosnyák menekültek, és noha én „őslakosként” jöttem, hiszen a feleségem idevalósi, intenzíven átéltem, mit érezhetnek a távoli helyekről érkezők. Az is hozzájárult a pillanatok intenzitásához, hogy szülővárosomban, Magyarkanizsán a bátyámat bízták meg a menekültügyek intézésével. Rendkívül lelkiismeretes ember volt, kettérepedt a szíve. Most pedig azt vettem észre, hogy a mi utcánkon keresztül vezet a migránsok útvonala. Eddig azt tartottam a legfontosabb feladatomnak, hogy berendezzem, felmutassam Palicson a kisebbségi költői műhelyemet, de most már azzal vagyok elfoglalva, hogy regisztráljam azt a globális mozgást, amely a kertem fátyolsövénye előtt történik. Ebből születik majd a következő regényem.

– Ha már a kisebbségi költői műhelyét említette, mit gondol, a mai megváltozott földrajzi, politikai viszonyok között mást jelent kisebbséginek lenni, mint korábban?
– Én a világ problémáit, így a kisebbségi léttel kapcsolatos kérdéseket is a költői műhelyemen keresztül dolgozom fel: atomjaira bontom, újraépítem, s úgy fogalmazom meg a válaszaimat. Nem vagyok politikus vagy újságíró, a magam eszközeivel tudok beleszólni a világ dolgaiba.

– Például hogyan?
– Például úgy, hogy tíz éve minden héten elmegyek a közeli kisállat-, galamb- és ócskapiacra. Mindig ott találom az elszegényedő rétegből kikerülő munkásokat, akik galambászkodnak vagy nyulakat tartanak, hogy meglegyen a vasárnapi ebédjük. Velük barátkozom, számontartom, melyik nemzetből kerülnek ki, figyelem, miként oldják meg a problémáikat, nézem, ahogy a paralelepipedon alakú heretömböket viszik a nyulaknak a kerékpárjuk csomagtartóján. Időnként a magam módján be is avatkozom az életükbe. Például láttam egy árva lumpenproletárt, aki nagy nejlonzsákokba gyömöszölt fenyőfaforgácsot árult. Tetszett, hogy nem kínai bóvlit vagy amerikai hamisítványt akar eladni, hanem tiszta, természetes faforgácsot, vettem is tőle egy zsákkal. Nem csak az ő üzletét próbálom fellendíteni, mellette árul például a szitás, olykor tőle is veszek egy-egy kis rézszitát – a világport szitálandó…

– Sőt, úgy tudni, kiüresedő vagy éppen nem létező gyárat is privatizál.
– Annak idején életre hívtunk egy újságot, Palics és Környéke volt a címe. A szabadkai nyomdaigazgató finanszírozta, én voltam a főszerkesztő, helytörténészek, kisiparosok írták a cikkeket. A szerkesztőségbe menet Szabadkán, a Tolsztoj utcában egy bizonyos helyen mindig megcsapott a kenyérillat. Nem értettem. Kiderült, hogy az üres telken, amely mellett naponta elhaladtam, egykor kenyérgyár volt, amelyet ugyan lebontottak, de a kenyér illata még mindig ott lebegett. (Számomra a kenyér azért is fontos, mert édesapám, miután kikerült a börtönből, vállalkozó lett, építtetett egy pékkemencét, én is sokat segédkeztem a kenyérsütés folyamatában.) Elkezdtem írni róla, és a műveimben újra felépítettem az egykori kenyérgyárat, hiszen a kenyerek, mint mondtam, szinte ott lebegtek előttem, akár beléjük is haraphattam volna. Írok a lendvai esernyőgyárról is, amelyet egyszer Tito is meglátogatott, vagy a szabadkai tűgyárról, amelyről szerintem Kosztolányi is tudott, mindenesetre a műveiben gyanúsan gyakran szerepel a tű. A szabadkai csipkegyárral akkor kezdtem foglalkozni, amikor az ottani népszínház raktárát a gyárépületbe helyezték. Kiderült, hogy háborús helyzetben a csipkegyárat hadiüzemmé nyilvánítanák, ott gyártva a fáslit és a gézt. Egyszer az egyik üres csarnokában részleteket olvastam fel Hamvas Az indián szőttesek című esszéjéből. Kis performance-om egyben a gyári munkás előtti tisztelgés is volt… Találkoztam magával a gyárossal is. A Költő disznózsírból című könyvemért kapott díj átadásán odajött hozzám Zwack Péter. Azt mondta, gratulálni szeretne, bár ő nem irodalmár, hanem gyáros, gyárakkal bajlódik. Mire szinte felkiáltottam. Én is! Én is gyárakkal bajlódom… Gyárakat próbálok privatizálni a tiszta költészet módszereivel. Meghökkent, azt mondta, ő ilyesmiről még nem hallott, de örülne, ha meglátogatnám, s kicserélnénk gyárosi tapasztalatainkat.

– Annak idején az Újvidéki Rádió képzőművészeti kritikusa volt, számos ilyen tanulmányt írt. Az irodalom és a képzőművészet ma is szerves egységet alkot írásaiban. Mivel magyarázza képzőművészeti vonzódását?
– Az irodalom anyag nélkül dolgozik, a képzőművészet anyaggal, s számomra nagyon fontos az anyagélmény. Kereskedő édesapám a kocsikenőcstől a marmeládon át az ólomsörétig rengeteg mindent árult az üzletében, magam is sokat liferáltam a kisiparosoknak a szöget, sörétet. Már akkor meghatározó volt az anyaghoz, tárgyakhoz való viszonyom. Az írás mellett én is firkálgatok, a költői műhelyemnek van egy képzőművészettel érintkező része. Ebben a határsávban működöm, keresem az átjárást a két világ között.

– Művész barátai révén nyilván ön is szembesül a magyarországi művészvilág megosztottságával. Mit gondol, kell-e, lehet-e tenni ellene?
– Jó lenne, ha másképp lenne. Én mindenesetre hiszek benne, hogy hamarosan mutatkozik egy harmadik komponens (Krleza kifejezése), amely számára immár természetes állapot lesz a sokféleség.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 30.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »