Medgyessy László a Szent Charles de Foucauld lelkiségére alapuló kisközösség, a Názáret közösség tagja laikus testvérként, illetve a nemzetközi Jézus Kistestvérei Férfi Szerzetes Közösség és a hozzájuk kötődő világi csoportok magyarországi kapcsolattartója.
A logopédus, mentálhigiénés szakember nemcsak sokat olvasott Szent Károly testvérről, hanem igyekszik követni is „názáreti” lelkiségét. Prokopp Katalin a Fokoláre közösség Új Város Online című honlapján még Charles de Foucauld május 15-i szentté avatása előtt készített interjút Szent Károly magyarországi követőjével. Ebből a beszélgetésből közlünk ízelítőt.
– Megragadó számomra, hogy egy fiatalon egyáltalán nem szende, vallásos, és később is erős egyéniségű embert ma példaképnek állít elénk az Egyház. Tudnál-e mondani néhány mozzanatot az élettörténetéből, amelyek szerinted meghatározták a lelkiségét?
– Charles nemesi családból származott, de hatévesen árva lett. Nos, az élete első szakaszában zavaros életet élt. A középiskola végén el is vesztette a hitét, vagy inkább vallásosságát, és teljesen belevetette magát az evilági örömökbe. Rokonai katonai pályára küldték, közben nagyapja halála után elszórta idejét és vagyonát. Céltalan fiatalember volt. Szerintem párhuzamot vonhatunk a mai kor, a XXI. század helyzetével, amelyben a mai fiatalok találják magukat.
Magaviselete miatt elbocsátották, és nem is akart maradni a seregben, viszont szeretett volna utazni és kutatni. Ezért 1883-ban Marokkóba ment földrajzi felfedezőként, a még nem nagyon feltérképezett francia gyarmatok, az Atlasz-hegység és a Szahara felé. Igazán bátor és kalandvágyó ember volt, mindezt inkognitóban, zsidónak öltözve egy rabbi mellett tette meg. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás. Marokkó és Algéria déli részein többnyire önállóan, egymástól elszigetelten éltek a törzsek, de a francia katonaság is jelen volt, ezért is volt veszélyes az útja, melynek során nemcsak precíz feljegyzéseket írt az országról és a szokásokról, hanem találkozott élő hitű muszlimokkal.
– Charles testvér tehát nemcsak hegyeket és sivatagi folyókat fedezett fel, hanem bármely körülmény között naponta ötször imádkozó, és Istenre hagyatkozó muszlimokat is.
– Az élő hitet tapasztalta meg a muszlimok között, és így elkezdte keresni Istent. Beleásta magát a muszlim kultúrába, még arabul is tanult. Ezáltal meg tudta érinteni a Szahara és az egész közel-keleti világ, ami aztán lelki útválasztásánál döntő lesz. Ez a mozzanat nekem azt tanítja, hogy ahhoz, hogy új világokat, más embereket, más kultúrákat, vagy éppen más vallásokat ismerjünk meg, el kell mennünk a hazánkból. Egy ilyen út ma is gyakran fölkavarja a fiatalok lelkét annyira, hogy esetleg elkezdenek komolyabban keresni, akár a hit útján. Ezért mindig örülni kell és támogatni, hogy a fiatal járja a maga útját – és ezt sokan meg is teszik –, hogy fedezzen föl más értékeket, mert nagy eséllyel az Isten azokon keresztül megszólítja az embert. De biztos, hogy ehhez ki kell mozdulnunk a megszokott körülmények közül.
– Visszatérve Foucauld-ra, mit hozott neki ez a „kimozdulás”, mi a jelentősége a marokkóiakkal és algériaiakkal való találkozásának?
– Ő nem akart muszlim hitű lenni, viszont a mélyebb hit vonzotta. 1886-ban visszatért Párizsba, ahol az unokanővére, Marie elkezdett komolyabban beszélni neki a kereszténységről, aztán elküldte Huvelin atyához, aki jó hírben álló szónok és pap volt. Elment a paphoz, hogy valamiféle hitoktatásra jelentkezzen, de a pap rövidre fogta: azt kérte, térdeljen le és gyónjon meg. (Ezen a helyen aztán egy kis emlékhely épült.) Nos, itt elkezdődött egy kegyelmi időszak. A gyónáson és áldozáson keresztül megtapasztalta Isten megbocsátó szeretetét, és elindult a hit mélyebb útján. Később úgy fogalmazott, hogy ezzel a megtérésével az a hivatása is megszületett, hogy egészen Istennek akarjon élni.
Az övé tehát egy klasszikus értelemben vett nagy megtérés. Ma is létezik az ilyen, de más a társadalmi körülmény. Ma talán nehezebb ennek így megtörténnie, mert még szekularizáltabb a világ, mint akkor.
Ezután Huvelin abbét kérte meg, hogy segítse őt abban, hogy hogyan tudná vágyát megvalósítani, és a szerzetesség felé fordult.
Az egyik legszigorúbb rendet, a trappistákat választotta, mert szerette volna Jézus názáreti életét követni. (…)
Nem mondhatjuk, hogy teljesen szegény lett volna, hisz ő egy nemesember volt, akit a családja mindig támogatott anyagilag távolról. Ha szüksége volt valamire, levelet írt és kapott pénzt, de lehetőleg nem támaszkodott erre. Viszont próbált egészen névtelenül élni Názáretben, mi több, idegenként. A gyerekek meg is kövezték, leköpték idegen kinézete miatt, igazából nem tudott beilleszkedni. Miután több rendháznál kopogtatott szállásért, munkáért, végül a klarisszáknál lakhatott egy egyszerű szerszámosviskóban, és kifutófiú, mindenes lett náluk. Három évet élt itt.
Két dolog bontakozott ki itt Názáretben: a hétköznapi élet szentsége és a szentségimádás központi szerepe. (…)
Foucauld nem volt jó tanuló se az iskoláiban, se a katonaakadémián, se később a teológiai tanulmányokban. De nem is akart pap lenni, már a trappistáknál sem, mert úgy érezte, erre nem méltó. A jeruzsálemi apátnő viszont javasolta, hogy legyen pap, mert akkor „legalább eggyel több mise lenne a világon naponta”. Ez a mondat indította el a papság irányba, még ha a jogi forma megtalálása aztán nem is volt egyszerű. (…)
A teljes interjú ITT olvasható.
Forrás: Prokopp Katalin/Új Város Online
Fotó: Új Város Online
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
