„Remélem, eljön az idő” – fejezetek az ifjú Széchenyi életéből

„Remélem, eljön az idő” – fejezetek az ifjú Széchenyi életéből

Milyen szellemi-lelki útkeresés után került a magyar közéletbe a Bécsben született, arisztokrata család katonai pályára készülő sarja, a fiatalkorát utazgatással, bohém-romantikus kalandokkal fűszerező Széchenyi István?

Fónagy Zoltán történész írása az MTA 225 éve született alapítójáról.

A régi Széchenyi-életrajzok a műfaj klasszikus hagyományait követve a „legnagyobb magyarnak” többnyire különlegesen régi és előkelő leszármazást szerettek volna tulajdonítani, a későbbi nagyság jeleit pedig már gyermek- és ifjúkorában igyekeztek kimutatni. Ezzel a leegyszerűsítő determinizmussal szemben ma közhelyként használjuk a személyiség fejlődésének fogalmát, azt a feltételezést, hogy az ember körülményeinek, élményeinek és tulajdon erőfeszítéseinek együttes eredményeképpen válik valakivé. Mivel a folyamat bonyolult, és az összefüggések teljes bizonyossággal aligha ismerhetők meg, nem ígérhetünk zárt, kerek elbeszélést arról a 34 évről, amelynek végén Széchenyi István gróf 1825. november 3-án felajánlásával a közélet színpadára lépett.

Kivételezett, avagy kivételes tettekre hivatott gyermek?

Széchenyi István 1791. szeptember 21-én született Bécsben, Széchényi Ferenc gróf és Festetics Júlia grófnő ötödik gyermekeként. A születés helye, a Hofburg szomszédságában álló Wilček-palota – a család a téli szezonra bérelt itt lakást – jelképes: bár a Széchényi nemzetség alig száz éve büszkélkedhetett a grófi címerrel, István születésekor már birodalmi viszonylatban is tekintélyes arisztokrata családnak számított.

Kazinczy Ferenc egykorú leírása szerint a Széchényi famíliát – a korabeli arisztokrácia szokásaitól eltérően – nem a szertartásos távolságtartás, hanem az érzelmekben gazdag, harmonikus családi élet jellemezte. A három fiú és két leány szeretetteljes, kiegyensúlyozott, mondhatni gyermekcentrikus légkörben nőtt fel. Az anyagi függetlenséget, a vallási alapú idealizmust és az igen erős patriotizmust tartotta még említésre méltónak a bécsi házba látogató fiatal Kazinczy, aki hangsúlyozta, hogy Ferenc gróf gyermekeit magyar szellemben neveltette. István esetében ennek ellenére inkább a németet lehet elsődleges anyanyelvnek tekinteni, bár dajkájától magyarul is tökéletesen megtanult. Magyartudása inkább csak katonáskodással és külföldi utazásokkal töltött ifjúkorában halványult el átmenetileg.

Johann Ender: Széchenyi Ferenc (1823)Forrás: Wikimedia Commons

 

A téli hónapokat a bécsi palotában töltötte a család. A szülők nyáron az anya betegeskedése miatt hónapokat töltöttek a karlsbadi gyógyfürdőben, mialatt a gyerekek a soproni és pesti palotában éltek nevelőik felügyeletére bízva. A műveltség alapelemeit a fiúk házitanítóktól szerezték meg. István több, rövid ideig alkalmazott oktatótól sajátította el az írás, olvasás, számolás alapkészségeit magyar és német nyelven.

A középfokú ismeretekbe 1801-től kezdve Liebenberg János vezette be házitanítóként. Liebenberg, aki hétéves korától vezette a kis gróf nevelését, Széchenyi életének legfontosabb útitársai közé tartozott. A kecskeméti szűcsmester tehetséges fia, aki friss bölcsészdoktori diplomával került a Széchényi-házba, a tanulóévek befejeztével jószágigazgatóvá lépett elő. A nevét később Lunkányira magyarosító és nemességet szerző Liebenberg erkölcsi tekintélyként bizonyos féket jelentett az arisztokrata aranyifjak életét élő fiatal katonatiszt számára, biztos támaszként számíthatott rá a fiatal gróf zavaros és olykor súlyos pénzügyi viszonyaiban, és 1853-ban bekövetkezett haláláig megmaradt bizalmas tanácsadónak, eszmecserére érdemes partnernek személyes és közügyekben egyaránt.

Ismereteikről a tanév végén rendes gimnáziumban, nyilvános vizsgán adtak számot a Széchényi fiúk Pesten, Sopronban, majd Szombathelyen. Hogy a kitűnő eredményekkel végződő vizsgákon mekkora szerepet játszott a tehetség, a gondos oktatás vagy a tanárok tekintélytisztelete a grófi családdal szemben, már nem deríthető ki. Széchenyi mindenesetre öregkori visszaemlékezéseiben igen kritikusan nyilatkozott a tanulmányairól. Saját bevallása szerint szellemi képességei későn kezdtek kibontakozni: „6, 7 esztendős koromban a legnagyobb fáradsággal sem tudtak megtanítani még olvasni sem, úgyhogy közel voltam ahhoz, hogy »grófi trotli«-nak tartsanak.” Fizikailag is inkább alulfejlettnek, gyengének és betegesnek számított. „Én mint igen nyavalyás emberi gyümölcs csúsztam a világba” – jellemezte gyermekkori testi kondícióját, utalva gyakori betegeskedésére. A döblingi remete ellenszenves képet festett gyermekkori önmagáról jellem tekintetében is: állítólag különös öröme telt az állatkínzásban, és szívesen nézte végig a jobbágyok botozását.

Még ha fenntartással kezeljük is a döblingi önreflexiókat a gyermek- és kamaszkorról – erre gyakran visszatérő, alaptalan önvádjainak ismeretében van is okunk –, levonhatjuk azt a következtetést, hogy a legnagyobb magyar az életpályáját aligha lehet szabályos ívvel ábrázolni a gyermekkortól a csúcsig. Felfedezhetünk bizonyos vonásokat a családi közegben, amelyeknek lenyomatát kimutathatjuk a felnőtt politikus jellemrajzában is. Ezek közé tartozik az érzelmek szabad áradása és a mélyen megélt keresztény vallásosság. A keresztény tanításból eredeztethető az önmaga tökéletesítésére való törekvés s a kötelességérzet, hogy a kapott szellemi és anyagi javakkal a lehető legjobban sáfárkodjon. A szülői ház oltotta belé a nemzeti közösség szolgálatának kötelességét, egyúttal a közelebbről meg nem határozott küldetéstudatot. A romantikus pátosztól sem idegenkedő nevelési módszer jellemző emléke az a levél, amelyet nevelője a 12 éves Széchenyivel íratott szüleihez, s amelyben a könyvtár katalógusát megköszönve fogadalmat tett atyjának, hogy „példáját követni fogja, s minden erejét édes hazája boldogságának előmozdítására fordítja”.

Széchenyi, a katona

Hogy pontosan miképpen fogja „édes hazája boldogságát” előmozdítani, arról persze még a középiskolai tanulmányait lezáró ifjúnak is alig lehettek elképzelései. Pillanatnyilag kézenfekvőnek tűnt az az irányvétel, amely a családi tradíciónak, a rendi állásnak és a kor viszonyainak egyaránt megfelelt. A becsvágyó fiatal főnemes, akit arra neveltek, hogy egyetlen méltó feladatának hazája és uralkodója szolgálatát tekintse, gimnáziumi tanulmányainak befejeztével bejelentette atyjának, hogy családja korábbi nemzedékeinek hagyományait követve, katonai pályára lép. Az apropót erre 1809-ben a francia háborúk sokadik fordulója hozta meg. Az udvarban nagy kegyben álló apára való tekintettel a 18. évében járó fiút főhadnagyként osztották be a szerveződő nemesi felkelés törzskarához. Az anakronisztikus inszurrekció ugyan a győri ütközetben súlyos vereséget szenvedett, a fiatal főúr azonban személyes bátorságával és kamaszos lelkesedésével jól bevált a maga helyén. Miután a „műkedvelő” nemesi seregben megtetszett neki a katonáskodás, úgy döntött, végleges hivatásául választja.

Széchenyi katonai pályafutásának sikereit életrajzainak egy része aránytalanul felnagyította. Olvashatunk például olyan megfogalmazásokat, hogy a lipcsei népek csatáját tulajdonképpen az ő futárbravúrja döntötte el. A hadtörténetírás mára egyértelműen az alaptalan legendák sorába utalta az ilyen „hőstetteket”.

Fritz Neumann: A 19. magyar gyalogezred rohama a lipcsei csatában (1813) Forrás: Wikimedia Commons

 

Összefoglalóan úgy értékelhetjük katonai teljesítményét, hogy kitűnően megállta a helyét azokon a posztokon, amelyekre állították, de tudnunk kell, hogy ezek jellege természetesen fiatal korának, szerény rangjának és nem utolsósorban kivételezett társadalmi státuszának felelt meg. Az előléptetések és kitüntetések, amelyekkel régebbi életrajzírói alátámasztani igyekeztek a különlegesen sikeres katonai pálya mítoszát, többnyire kollektív jellegű jutalmazások voltak. Az elfogulatlan szemlélő ezekben az években még nemigen fedezhette fel azokat a rendkívüli adottságokat vagy teljesítményeket, amelyeket a teljes életmű ismeretében biográfusai utólag tulajdonítottak neki.

Széchenyi katonai pályafutása során a könnyűlovasság több ezredét (huszár- és dzsidásalakulatokat) megjárta. Az 1815-ig tartó háborús időkben jó tempóban emelkedett a ranglétrán, egészen a kapitányi rendfokozatig és a századparancsnoki beosztásig, utána azonban karrierje lényegében elakadt. Erős becsvágyának kielégítetlensége egyre inkább elvette kedvét a katonáskodástól. A következő évtized nagyobb részét állomáshelyétől távol, szabadságon, utazással, olvasással, a bécsi társasági élet élvezetével töltötte. Ennek ellenére jövőképében az egyik lehetséges alternatívát még közel egy évtizedig a hadsereg jelentette. Hiába kilincselt azonban rendszeresen az Udvari Haditanács tagjainál, sőt magánál a császárnál, az annyira óhajtott őrnagyi előléptetést rendre megtagadták tőle.

A mellőzés pontos okát sem ő, sem életrajzírói nem tudták kideríteni, általában valami magyarellenes diszkriminációt sejtetnek mögötte. A Széchényi család azonban szervesen beilleszkedett a birodalmi arisztokráciába (a legidősebb fiú, Lajos például Zsófiának, Ferenc József anyjának udvarmestere volt), így ennek a feltételezésnek nem sok alapja lehet. A békeidőben beszűkült előrelépési lehetőségeken túl a kutatás az 1813-as hadjárat történetében talált egyetlen konkrét, bár önmagában jelentéktelen mozzanatot, amely talán összefüggésben állt Széchenyi katonai karrierjének elakadásával. A drezdai vesztes csata után a fiatal futártiszt súlyosan megbetegedett, és prágai gyógykezelése idején porosz tisztek jelenlétében a következő kijelentésre ragadtatta magát: Ausztria „mindennap jobban közeledik felbomlásához, és ennek egy évszázadon belül be kell következnie, mert egyes részei egyenlőtlenek, és közeledés helyett minden órában mindinkább távolodnak egymástól”. A 22 éves alszázados vendéglői eszmefuttatása egy besúgói jelentés lapjain a császárig jutott, aki állítólag megjegyezte magának a fiatal Széchenyi grófot. I. Ferenc kicsinyességét ismerve nem zárható ki, hogy a dinasztiához hű család nevét viselő, kifogástalan előéletű kapitánytól tényleg e miatt a műkedvelő politizálás miatt tagadta meg egy évtizeden át a hőn áhított őrnagyi előléptetést.

Az útkeresés hosszú évei

1814-től kezdve 1826-os kilépéséig a tényleges szolgálat egyre inkább mellékes tevékenységnek számított Széchenyi életében. Csapongó érdeklődése a legkülönbözőbb irányokban vélte megtalálni élete célját. Hol a hagyományos családi boldogság vágyáról árulkodó nősülési tervek, hol a hivatásszerű gazdálkodás, hol az egész addigi életével való szakítás vágya (kivándorlás Amerikába) foglalkoztatta. Naplójában szinte refrénként térnek vissza az ilyen jellegű bejegyzések:

„Mi minden akar Sz. I. gróf lenni? Híres katona akar lenni, minden rendjellel kitüntetve… Egész életében utazni akar és végül kivándorolni. Meg akar nősülni és minden ügytől szabadon teljességgel a társasági életnek szentelni magát. Nőtlen akar maradni, minden társaságot kerülni, s mint igazi embergyűlölő, lovakat tenyészteni. Diplomáciai karriert akar csinálni. Függetlenül, minden ügytől szabadon, Svájcban, Franciaországban, Angliában, Itáliában – életét a világban gyönyörködve befejezni. Egy pártnak akar a vezére lenni, és magát teljesen a jog és alkotmány ügyének szentelni. Szépíró akar lenni – verseket és szomorújátékokat írni. (…) Egy 29 éves embernél nem nevetséges ez?” – kérdezi saját maga is kesernyésen egy 1821-es naplóbejegyzésében.

Az 1814-ben beköszöntött béke első hónapjai azzal teltek a család által Stefferl-nek nevezett gróf számára, hogy leszakítsa a bécsi társasági életben a gyümölcsöket, amelyek egy győztes hadjáratból hazatérő, gazdag és előkelő fiatal huszártiszt számára termettek. A bajor király kíséretébe beosztva mulatta végig a bécsi kongresszust, belevetve magát a szórakozás minden formájába, az előkelő udvari báloktól a bordélyokban végződő vad ivászatokig.

Joseph Schütz: Álarcosbál Bécsben, 1815-benForrás: habsburger.net

 

Ez a néhány hónap utólag nagy jelentőséget kapott Széchenyi pszichotörténete szempontjából. Hirtelen fellobbant érzelemtől vagy csak a férfisikerektől elbódulva szerelmi viszonyba keveredett sógornőjével, Pál bátyja gyönyörű és könnyelmű feleségével, az ír származású Caroline Meade-del. Hogy mi történt kettejük között, s egyáltalán történt-e valami, ami a kor normáiba ütközött, nem deríthető ki teljes bizonyossággal. A fiatalembert, aki el is dicsekedett hódításával, a család jónak látta elküldeni Bécsből: egy diplomáciai küldetés örve alatt Nápolyba rendelték. A futó kaland aránytalanul túldimenzionált emléke lett az egyik első tünete a Széchenyiben zajló kóros lelki folyamatoknak. Amikor 1820 szeptemberében a tüdőbeteg Caroline meghalt, a férfiban addig is fel-feltörő bűntudat önpusztító méreteket öltött. Saját magát okolta sógornője haláláért, azt közvetlen összefüggésbe hozva a hat évvel korábbi könnyelmű kalanddal. (Néhány fennmaradt levél szerint a fiatalasszonyban egy ideig érzelmi nyomokat is hagyott a kapcsolat, de tragikus következményekkel járó szenvedélyről szó sem volt.)

Miközben a fiatal huszártiszt a bécsi jobb társaság kedvencének tűnt, azok a kísérletei, amelyekkel magánéletét szilárd alapokra szerette volna helyezni, egymás után kudarcot vallottak. Hiába kérte feleségül Caroline húgát, Selina Meade grófnőt, majd később Henriette Liechtenstein hercegnőt. Egyes életrajzai a birodalmi arisztokrácia látens, politikai töltetű gyanakvását sejtetik nősülési terveinek kudarca mögött is. Erre azonban ekkoriban még semmi alapot nem adott. Valószínűleg inkább szertelensége, szabálytalan személyisége, nyilvánvaló labilitása lehetett az oka, hogy a főúri szülők nem merték rábízni leányukat, akiket általában gyors fellángolás vagy éppen „racionális” megfontolás után kért meg. Talán ugyanazt látták meg benne, mint az az angol lady, aki aforizmatikus szellemességgel így határozta meg romantikus rajongásának természetét: „Sohasem fog tudni ragaszkodni; a szerelem Önben állandó marad – azonban nagyon gyakran változtatja majd tárgyát.”

Az utazó Széchenyi

A béke beköszönte tette lehetővé, hogy Széchenyi érdeklődését követve beutazza Dél- és Nyugat-Európa jelentős részét. Életét jó két évtizedig hosszabb-rövidebb külföldi utazások tagolták: ezek során mutatkozott meg először szellemi nyitottsága és rugalmassága, amely későbbi működését páratlanul sokrétűvé tette. Személyes tapasztalatai jórészt pótolták félbemaradt iskoláztatását, sőt az iskolákban megszerezhetőnél sokkal korszerűbb ismeretekkel is gazdagították. Az idegen nyelvek sem jelentettek akadályt az utazva tanulásban: a gyermekként elsajátított magyar és német mellett franciául, angolul és olaszul is jól kommunikált szóban és írásban egyaránt. Származása, összeköttetései révén Párizsban vagy Londonban éppúgy nyitva álltak előtte az arisztokrata szalonok ajtai, mint a német fejedelemségekben.

Első önálló utazása a politikai liberalizmus szülőföldjére, a kapitalizmus mintaországába, Angliába vezetett 1815 őszén. A Habsburg Monarchia londoni követének, otthoni birtokszomszédjának, Esterházy Pál hercegnek a segítségével bejutott az angol arisztokrácia legelőkelőbb köreibe is. A három hónapig tartó tanulmányúton az angol társasági szokások és a politikai kultúra mellett a technikai modernizáció vívmányai gyakorolták rá a legnagyobb hatást. Megismerkedett gyárosokkal és mérnökökkel, különös figyelemmel tanulmányozta a gázvilágítást, a lótenyésztést, felfedezte magának az evezős sportot. Szellemi és tárgyi értelemben is úti poggyászába gyömöszölte mindazt, ami a fejlettebb országban megtetszett neki, s amit lehetett. Beszerzett egy gázfejlesztő készüléket a cenki kastély számára, vásárolt 18 lovat, szerződtetett egy angol ménesmestert. A következő tavasszal angol mintára falkavadászatot szervezett Cenken, s társrendezőként ott tüsténkedett a Bécs melletti Simmering határában a lóversenyzés ausztriai meghonosítása körül. A hazaúton az autodidakta magabiztosságával így foglalta össze tapasztalatait: „Angliában csupán három dolog az, amit az embernek véleményem szerint meg kell tanulnia, és a többi mind semmi: az alkotmány, a gépek és a lótenyésztés.” Az első angliai utat a következő két évtizedben még öt további, egyre inkább határozott célokkal indított utazás követte. 1822-ben például barátjával, Wesselényi Miklós báróval négy hónapon át elsősorban a lótenyésztést tanulmányozták, illetve tenyészlovakat szereztek be.

Mintha csak a szélsőségekhez való vonzódását akarta volna demonstrálni, a legfejlettebb országba tett tanulmányút után 1818-ban Európa délkeleti peremvidékére és Kis-Ázsiába, azaz az „Európa beteg emberének” nevezett Török Birodalomba indult irodalmi és kultúrtörténeti felfedezőutazásra. Az egy évig tartó, az akkori viszonyok között komoly fizikai erőpróbát is jelentő útra a látottakat megörökítő festőt, őt az antikvitás történetében kalauzolni képes görög nyelvmestert, valamint a kényelméről gondoskodó személyzetet is magával vitt.

Johann Ender: Gróf Széchenyi István ifjúkori képmása. (1818., Görögország) Forrás: MTA Művészeti Gyűjtemény

 

„Expedíciója” ládáiba bepakolta a felvilágosodás, a klasszicizmus és a romantika irodalmának gyöngyszemeit is. A háború befejezése óta ugyanis szokatlan mohósággal vetette rá magát a könyvekre. A rá jellemző szertelenséggel és rendszertelenséggel falta a szépirodalmat éppúgy, mint – főleg 1820 után – a filozófia és a történetírás alapműveit, a földrajzi, a politikai, közgazdasági és jogi szakmunkákat vagy az útleírásokat. Ezekben az években sok vonatkozásban pótolta neveltetésének hiányait, de a rendszeres iskoláztatás elmaradásának következményeit olykor még pályája csúcsán is érezte.

Az életcél megtalálása

Hiába járt be kortársaihoz képest szokatlanul nagy utat, sem utazásai, sem olvasmányai nem adtak közvetlenül megoldást az őt kínzó fő problémákra: az általános otthontalanság érzésére és az ambícióihoz méltó, értelmes életcél hiányára. Egy-egy benyomás hatása alatt felmerült identitásválságának egy másik aspektusa is: milyen körben keresse a hiányzó otthonosságot? Míg az aktív katonáskodás éveiben Széchenyi identitástudatában egyértelműen a birodalmi „mi” tudat foglalta el az első helyet („mi, osztrákok” – írta sokszor), utazásai közben egyre gyakoribb a magyar nyelvi, kulturális, történeti közösséggel való érzelmi azonosulás mozzanata; egy táj, egy dallam vagy egy találkozás egyaránt kiválthatott benne ilyen reakciót.

Az önazonosság és az életcél keresésében végül nem a távoli utazások vitték közel a megoldáshoz. 1820 nyarán, megszakítva csaknem folyamatos szabadságait, Biharban állomásozó ezredéhez rendelte a parancs. A szembesülés a korabeli magyar valósággal (anyagi és civilizációs elmaradottság, párosulva a nemesi nemzet önelégültségével), egy sorsszerű találkozás (Wesselényi Miklóssal), illetve élete addigi legnagyobb lelki megrázkódtatása (1820 szeptemberében Caroline sógornője halála) együttesen készítették elő életének nagy fordulatát. Nem köthető ez a fordulat egyetlen időponthoz vagy látványos mozzanathoz: a laza körvonalú tervek és kezdeményezések egyre határozottabban a magyar haza keretei között mozogtak. A magyar nemzet felemelése – szinte gyermekes naivitásnak hat a megtalált életprogram jelszószerű összefoglalása, ám végül valóban ez a program oldotta meg a kallódó, byroni pózokban tetszelgő, hatalmas ambícióktól feszített romantikus hős életcélkeresési problémáit.

Barabás Miklós: Báró Wesselényi Miklós (1836)Forrás: MTA Művészeti Gyűjtemény

 

Széchenyi 1820 nyarán Debrecenben ismerkedett meg Wesselényi Miklós báróval. A futó ismeretség a következő évben mélyült barátsággá, amikor a lóvásárlás céljából Erdélyben utazgató huszártiszt felkereste a zsibói ménes nála öt évvel fiatalabb tulajdonosát. „Wesselényi Miklós közelebbi megismerésével igen sokat nyertem. Vele örökké szoros és felbonthatatlan barátságban fogok élni, érzem ezt” – rögzítette naplójában az egynapos látogatás estéjén megérzését. Kapcsolatuk 1822-es nyugat-európai útjukon kovácsolódott különösen erőssé. Antik mintákat idéző, a világirodalom nagy férfibarátságaihoz méltó kapcsolatuk döntő módon befolyásolta életpályájukat. Közösen keresték a mindkettőjüket oly erősen jellemző tökéletesedési vágy irányát, s a húszas években meghitt beszélgetések, levelek, közös utazások és vállalkozások során együttesen alakították ki azt a programot, amelyet ma szinte kizárólag a legnagyobb magyar nevéhez köt az emlékezet.

Hogy az életcél megtalálása nem köthető egyetlen kitüntetett pillanathoz, jól illusztrálja Széchenyi évekig tartó hezitálása katonai pályájával kapcsolatban. Bár a húszas években alig fordult meg alakulatánál, előléptetését sürgetve mégis évente végigjárta a Haditanács tagjait. Az 1823. novemberi visszautasítás utáni naplóbejegyzés („elhatároztam rang nélkül kvietálni”) végre komoly elhatározást sejtet, hiszen néhány hónap múlva tényleg beadta elbocsátási kérelmét. Az osztrák bürokrácia malmai azonban olyan lassan őröltek, hogy egy évig még választ sem kapott, így 1825 tavaszán még újra kilincselhetett a császárnál az őrnagyi rangért…

A végső döntésre csak az 1825-ben megnyílt országgyűlés folyamán szánta rá magát, amikor a közéleti szereplésben végre megtalálni vélte a neki rendelt utat. Elhatározásra jutását az is segítette, hogy a huszártiszti egyenruhában ellenzéki szerepet vállaló főrendet elöljárói megpróbálták elhallgattatni. A 34 éves férfi úgy érezte, most kezdődik csak valódi élete. „Katonai pályám bevégződött, s függetlenségem megint nyert. (…) Remélem, eljön az idő, amikor (…) ha nem sokat is, valami hasznosat tudok honfitársaim javára tenni. Ez a kilátás gyönyörrel tölt el” – jelentette élete útkereső fejezetének lezárultát egy 1825 augusztusában írott levelében.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »