Letérdelt az Úr elé és azt mondta: Krisztus-tanítvány akarok lenni. Az újjászületés pillanata volt ez Rajkai Zoltán életében. A színművész azóta csak Krisztusra tud figyelni, ebben pedig a református közösség, az istentiszteletek és az imádság van segítségére. A Református vagyok következő vendége missziói feladatként tekint munkájára, amelyben valódi, embert megmentő gondolatokat igyekszik átadni a nézőinek. Gundel Takács Gábor beszélgetőpartnere a család, a hit és a szakma mellett arról a tragédiáról is beszélt, amelyben egy barátja a szeme láttára halt meg, és amely ugyancsak hozzájárult, hogy gondolkodása egészen megújuljon. A teljes beszélgetés a cikk végén nézhető vissza.
Jó-e, ha egy művész magánéletéről tudnak az emberek?
Amikor látok egy kiváló filmet, a végén eszembe jut, milyen jó, hogy nem tudok a színész magánéletéről semmit, mert az csak kizökkentett volna a produkcióból. Mindezek mellett, még ha a színészet nem közszereplés is, ismertséget hoz a benne dolgozóknak, nekik pedig fellelőségük van a társadalomban arra nézve, hogy az alakításaikon kívül egyéb értékeket is közvetítsenek. Azt gondolom, ha egy színésznek lehetősége van másokkal építő gondolatokat megosztani, az pozitív, ellenben ha csak a haszonszerzésért végzi munkáját, az rombolja a művészi értékeket.
Lehet olyan szinten élni, mint amilyen szinten alkot egy művész?
Mindannyiunk életében vannak hullámvölgyek, de egy hívő ember célja az, hogy a krisztusi értékek mentén haladva élje életét. Azokat a tulajdonságokat kell megerősíteni, amelyek emberré tesznek minket, ezt pedig Istent keresve, hozzá imádkozva tudjuk elérni.
Téged mi húzott a színház felé?
Gimnazistakoromban játszottam egy színjátszó körben, amikor beszippantott ennek a világa. A végső döntés, hogy színész legyek, mégis egy országos versmondó verseny után fogalmazódott meg bennem. Ezt követően jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, majd 1993-ban a Katona József Színház társulatához szerződtem, amelynek jelenleg is aktív tagja vagyok. Akkor és most is az volt a társulat jellemzője, hogy mindenki a közös, nem pedig az egyéni érdeket tartja fontosnak, számomra pedig ez a fajta hozzáállás nélkülözhetetlen. A társulatot egy sportcsapathoz lehetne hasonlítani, amelyben nem lehet mindenki sztár. Ilyen csapat nem létezik, viszont egy jó vezetővel mindenki megtalálja a számára legmegfelelőbb pozíciót.
Domináns tagja vagy a társulatnak?
Az Üzemi Tanács elnöke is vagyok a színházban, ezért egyfajta hídszerepet töltök be a vezetőség és a munkatársak között, így segítve az esetleges problémák megoldását. Azt viszont nem tudom, hogy művészileg mit jelentek. Szerintem alkalmas vagyok egy előadást a hátamon elvinni, ilyen szerepeket viszont nem nagyon kaptam. Ez legfeljebb szomorúsággal tölt el, de ezeken hamar túllépek.
Az Üzemi Tanácsnak és a Szinkron Szakszervezetnek is a vezetője vagy. Másokért kiállsz, de vajon magadért is?
Nem annyira. Az életnek egyetlen célja van, mégpedig az, amit másokért teszünk. Ezt kézzelfoghatóan is megtapasztaltam, amikor az egyik barátom – aki másokért csak jót tett – meghalt előttem a focipályán. Az ő elvesztése után mindenkiben ott élt az emléke és mindaz, amit másokért tett. Ez alátámasztotta az elméletemet: mindaz, amit másokért teszünk, örökké megmarad.
Harmincéves voltál, amikor kézen fogott Isten. Mi történt veled?
Amikor az ember megtér, akkor visszamenőleg látja azokat az állomásokat, történéseket, amelyek odáig vezették. Ez velem is így történt, és most már látom, milyen pontokon és kik által jutottam hitre. Az Istennel történő kapcsolatrendezés csodálatos érzés egy ember életében, ami után abban a rendben igyekszik élni, amiért valójában megszületett.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg: