Referendum: a százszázalékos „nemek” faluja

Referendum: a százszázalékos „nemek” faluja

Egy híján 270 olyan település akadt, ahol a vasárnapi népszavazáson száz százalék volt a „nem” szavazatok aránya. Közéjük tartozik Tiszabő is. A migrációs referendumon a szavazásra jogosultak 75 százaléka voksolt, és a 939 szavazó mindegyike nemmel szavazott. Mi mást is tehetett volna?

Tiszabő nem turistaparadicsom. Ide idegen nemigen teszi be a lábát. A hosszan kanyargó főutcán a kőkeresztről leszedték Krisztus testét, a torzó elé pedig kiöntöttek néhány zsák szemetet. Az egykori művelődési háznak, könyvtárnak már csak a falai állnak. Az ajtókat, ablakokat és mindent, ami mozdítható, elvittek innét a helybeliek, majd beépítették a házaikba. A kazánt autóhoz kötötték, úgy tépték ki a helyéről, és vonszolták el közúton a legközelebbi vaskereskedésig. A bejáratnál a falon „felszabadulásunk” emlékére 1970-ben elhelyezett kerámia. Valakik látha­tóan sikertelenül próbálták vésővel leszedni, elpattant az alja, így már értéktelen, eladhatatlan kacat. Torzója a múltnak és a jelennek és alighanem a jövőnek is. Az öregebbje még emlékszik rá, hogy itt rendezték az ünnepségeket, a kulturális seregszemléket. Most a színpadon a megtiport boros­flakonok mellett fekálianyomok, a falon „Amanda, szeretlek!” felirat.

Harminc-negyven kutya flangál Tiszabőn az utcasarkokon, ürülékük ott van mindenütt. A faluban a polgármester és a testület kétharmada a Fidesz–KDNP támogatottja. A településen most igencsak megpezsdült az élet. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kunhegyesi já­rás­ban található, 2200 lakosú faluban a takarékszövetkezet fiókja előtt sorban állnak az emberek. Az út szélén leharcolt, de nagy teljesítményű autók, Opelek, Audik, Mazdák. Potrohos, dzsoggingos emberek várakoznak bennük, a közmunkadíj, a segélyek kifizetése délelőttjén az uzsorások várják így az „őket megillető” jussot.

  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Megérkezik a furgonjából kekszet, csokoládét, nápolyit árusító „cukrosbácsi” is, aztán égszínkék Lada kerekei nyikorognak egy hirtelen fordulásnál. Kipattan belőle két férfi, nejlont terítenek az út szélére, amelyre ráöntik a csomagtartóból kiszedett foszló ingeket, elnyűtt pulóvereket. Egykettőre asszonyok állják körül a ruhakupacot.

A villanypóznákon papírlapos hirdetések. Ma a volt Kiss Kálmán-kocsmában reggel 6 óráig tartó buli lesz, a zenét a Ferike-együttes szolgáltatja. Két nap múlva a Gyöngyvirág cukrászdában a Bitto-duó billentyűzi a talpalávalót.

– Nemmel szavaztunk, mert félünk a terroristáktól – mondogatják az emberek a takarékszövetkezet kirendeltsége előtt várakozva. Negyvenen-ötvenen lehetnek itt. Többek kezében zenelejátszó vagy zenét sugárzó mobiltelefon.

– A jobbikosok otthon maradtak, mi lettünk a legjobb falu. Elegen vagyunk itt, ide a menekültek ne jöjjenek! Menjenek csak a francba innen! Így is kevés a munkalehetőség, nehogy már elvegyék tőlünk! – hangzanak el a különböző vélemények.

– Szavazni kellett, mert így is tíz és fél millióan vagyunk, elég nép ez egy ekkora országnak – vélekedik egy férfi.

Egy asszony az arcomba bámulva kérdezi:

– Végül is mi nyertünk, nem?

– Elegünk van a külföldiekből. Most mit csinálnak? Beengedik őket? – tudakolja másvalaki.

A legtöbbjük közmunkás, aki az önkormányzati fóliasátorban paprikát, paradicsomot termeszt, néhányan közülük vályogot vetnek. Van, akit kosárfonói tanfolyamra iskolázott be az önkormányzat. Más munkalehetőség a környéken nincs. Elmondják azt is, hogy több szülő elkísérhette a gyermekét az osztálykirándulásra, jártak Budapesten, a Parlamentben, eljutottak Székesfehérvárra és az egri várba. És ezek bizony nagyszerű dolgok.

Amikor felvetem, hogy egy korábbi választásnál már jártam itt, és elcsodálkoztam rajta, micsoda nevekkel indultak az emberek a voksokért, többen elmosolyodnak. Egy fekete hajú, rokkantnyugdíjára váró férfi, aki géplakatosszakmát tanult Budapesten, nyújtja a kezét.

– Mága Csaba Marcsa Fia néven indultam képviselőnek, de nem jutottam be.

Kavarognak az emberek a pénzkifizetés helyszínénél. Sokan nem is állnak szóba velünk, félnek az uzsorásoktól, a polgármestertől. És a migránsoktól is, bár még nem láttak olyat. Azért kiderül: szeptember 29-én közmeghallgatás volt a polgármesteri hivatal előtt, ahol elmondták az embereknek: kötelező elmenniük a voksolásra, és nemmel kell szavazniuk, ha jót akarnak.

Azt mondják, Tiszabőn a helyi politikában való részvétel a megélhetés egyetlen biztos forrása. Ezt tanúsítja például, hogy 2006-ban 36 személy indult a kilenc képviselői helyért, 2010-ben pedig 26 a hatért. A legtöbb induló e két választáson független jelöltként mérette meg magát. Mivel nagyon sok a Mága a faluban, és ugyanolyan nevű személyek is harcba indultak a voksokért, a választások során a beceneveket, ragadványneveket is fel lehetett tüntetni. A helyi választási iroda névjegyzéke akkoriban ki is verte a biztosítékot az Országos Választási Bizottságnál, ám erre az volt az ellenérv, hogy a romák etnikai sajátossága a felvett név. Az önkormányzati választások előtt sajátos korteshadjárat volt itt, mindenki disznót ölt a saját portáján, bográcsban főzött a szimpatizánsainak. Csudi, Ferde, Kakas, Bunda, Hájas és Pacal: ízelítő az akkori indulók sorából, s megmérette magát többek között Mága Izidor Bunyó Fia, Mága Dezső Kopasz Ödön, Mága Gyula Pipás Gyuszi Fia, Sándor Ferenc Fika Fia, Túró Zoltán Kakas vagy éppen Surányi Gusztáv Sánta Guszti Fia is.

Kétezertizennégyben Bruna László (Törpe) a Fidesz–KDNP színeiben lett polgármester, és fideszes többségű testületet igazgat. Kíváncsiak voltunk, mit szól azokra a vádakra, hogy cérnaszálon mozgatja a falu megfélemlített népét, mi a véleménye a kultúrház állapotáról vagy arról, hogy ellopták Jézus testét.

Álláspontját nem ismerhetjük meg, mert a polgármesteri titkárságig sem jutunk el. Az rendész közli velünk, hogy „Bruna úr vidékre ment valamilyen ügyben”, akár még szembe is találkozhattunk fekete Suzuki terepjárójával. Bár meglehet, még a falu területén tartózkodik, de nem akarja felhívni, mert „hivatalos ügyet intéz”. Az alpolgármester sem ér rá, mert „ő már Debrecenben van, és fontos ügyet intéz”. Talán ha a héten egyeztetünk vele, a jövő hétre megbeszélhetünk valamit.

  Fotó: Végh László / Magyar Nemzet  

Később egy magas, zakós férfi, aki Varga Viktor néven mutatkozik be, valamint egy hölgy is kijön a polgármesteri titkárságról, hogy elriasszon bennünket. Tanácsadóknak látszanak. Egyikük sem roma.

– A polgármester és az alpolgármester együtt vannak Szolnokon, hivatalos ügyet intéznek – világosít fel a férfi, aki többszöri kérdésemre sem árulja el, milyen funkciót visel. Visszafordul a folyosón, úgy veti oda: – Az is baj, hogy túl jók voltunk? Erős­ke­zű a polgármester, és egységes a falu. Így volt, és amíg ő a polgármester, így is lesz. Mély növésű ember, Törpeként emlegetik, és maguk is kapnak becenevet, ha sokáig tartózkodnak a faluban.

Tiszabő gyakorlatilag színtiszta magyar falu volt egykor. Korábban a megyei tanács egyetértésével kétféle modell létezett a cigánykérdés megoldására: a tiszaburai és a tiszabői. Míg előbbi a falvak mellett elhelyezkedő cigány telepekre kivitte a vizet, a villanyt, az utat, a tiszabői modell szerint megszüntették a telepeket, majd beköltöztették a romákat a települések közepén álló házakba. A feltétel az volt, hogy két magyar család fogjon közre egy cigányt. A hetvenes években a politikai nyomásnak engedve a tanácselnök telepítette be a romákat, s ennek az évtizedek során az lett a következménye, hogy a magyar családok elmenekültek innen. A kisebbségből többség lett: ma a falu lakosságának 95 százaléka roma. Megfordult a kocka: most már a magyarok nem mernek sötétedés után bejönni a faluközpontba. A környékbeli földek elvadultak, ördögszekeret – és szemetet – görget rajtuk a szél.

A tiszabői cigányság több generációja nőtt már fel a munka nélküli létben. Pedig 1990 és 2000 között az önkormányzat sokat tett a falu fejlődéséért. Negyvenmillió forintos világbanki hitelből húsüzemet, sörfőzőt és szalmabrikettgyárat építettek itt. A húsüzemnek nem volt munkája, a sörfőző alu­mí­nium­be­ren­de­zé­sét uniós csatlakozásunk után acélra kellett volna cserélni, a szalmabrikettet pedig nem tudták eladni, így mindhárom vállalkozás bedőlt. A hiteleket visszafizették ugyan – például azon az áron, hogy eladták a húsfeldolgozó gépeit –, de új beruházásra már nem futotta az erejükből.

Tiszabőn ma már ígérni sem tud senki látványos dolgokat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »