Recsk: a titkolt-tagadott múlt

Recsk: a titkolt-tagadott múlt

Böszörményi Géza harmadéves egyetemi hallgató volt, amikor 1948 májusában két ÁVH-s nyomozó kereste fel albérleti szobájában. Viccelődve indult el velük az Andrássy út 60.-ba; politikával nem foglalkozott, délelőtt fizikát és kémiát tanult, délután pedig zeneszerzést. A tízperces kihallgatáson korábbi osztálytársáról érdeklődtek, akivel két évvel azelőtt futólag találkozott az utcán. Letartóztatták, mint kémet és összeesküvőt előbb a buda-déli, majd a kistarcsai táborba hurcolták, fogsága utolsó három évét a hírhedt recski büntetőlágerben töltötte. „Ha akkoriban valaki azt mondta volna nekem, hogy te egyszer még könyvet fogsz összeállítani, sőt filmet fogsz forgatni Recskről, komplett őrültnek tartottam volna” – írta később.

Böszörményi két mozit is készített feleségével, Gyarmathy Líviával közösen a recski táborról: előbb a nyolcvanas évek végén nagy hatású, háromrészes dokumentumfilmet, amely a magyar társadalmat először szembesítette a sokáig tagadott-titkolt múlttal. Utóbb pedig Krzysztof Kolberger, Daniel Olbrychski, László Zsolt, Bodrogi Gyula, Marozsán Erika, Lukáts Andor főszereplésével arról a Michnay Gyuláról, aki – egyébként egyedüliként – sikeresen megszökve a lágerből, a rabok névsorát eljuttatta Nyugatra, amit a Szabad Európa Rádió azután nyilvánosságra hozott.

Az ötvenes évek elején Magyarországon több mint harminc internálótábor működött, gyakorlatilag minden harmadik magyar családban volt áldozata a hatalmi visszaélésnek, az atrocitásoknak; az internáltak – tehát a bírósági ítélet és ezzel a szabadulás reménye nélkül fogva tartottak – száma meghaladta a százezret. A hazai kényszermunkarendszer mintájául a szovjet Gulag szolgált: a rabok a háborús készülődés, a túlfeszített iparosítás közepette olyan olcsó munkaerőt jelentettek az államnak, amellyel nem kellett elszámolni. Az internáltak zöme, ahogy M. Kiss Sándor történész hangsúlyozza, politikailag abszolút ártatlanul került a táborokba.

Hírdetés

 Az emlékmű, Farkas Ádám alkotása a Recski Nemzeti Emlékparkban. Az Országgyűlés 2011 novemberében elfogadott, a kulturális örökség védelméről szóló törvénymódosítása értelmében az emlékpark is szerepel a történelmi emlékhelyek listáján Fotó: Tóth Tibor / Magyar Nemzet  

Recsken működött három éven át az egyik legkegyetlenebb hazai politikai büntetőtábor. A foglyokat nemcsak a kemény fizikai munka, hanem az elégtelen táplálkozás és a különféle kínzások is tizedelték. A régi, embert próbáló büntetést, a börtönökben általában orvosi ellenőrzés mellett alkalmazott gúzsbakötést például egészen önkényesen gyakorolták – orvos nélkül. Nemegyszer miután letelt a kiszabott idő, visszaállították a mutatót az asztalon ketyegő régi vekkeren, elölről indítva a kétórás tortúrát. (A szakszerű leírás szerint szíjjal szorosra kötözték az áldozat két csuklóját, majd ülő helyzetben a két bokáját is. Széthúzták a könyököket, és hátulról addig nehézkedtek az áldozat vállára, amíg a teste meggörbült. Ezután egy botot nyomtak a térd és könyökhajlat közé. A kézfejek lilává váltak, a pórusokon szivárgott a vér, miközben fulladásos érzést okozva a csontos térd a mellbe fúródott.) Az egyik rabot, Kiss Dániel egyetemi hallgatót páratlan kegyetlenséggel kínozták meg. „Miután gúzsbakötésre ítélték, egy izzó dobkályha mellé ültették, de oly közel, hogy keze majdnem hozzáért a tüzes vashoz, perzselődött a húsa a kétórai gúzsbakötés alatt, ordított a szörnyű fájdalomtól, de a szolgálatos ávéhás őr: Sikala Ferenc nem segített rajta, inkább szidalmazta. Kiss Dániel sebe sohasem gyógyult be” – írja Ilkei Csaba Internálótáborok Kistarcsától Recskig című kötetében. Az amputáló ÁVH-s orvos cinikusan annyit mondott az áldozatnak: „Maga már nem fog zongorázni.” Hasonló szenvedést okoztak a foglyoknak a vizes bunkerfogdával is: a rönkökkel sátortetősen fedett, körülbelül két méter mély gödörbe éjszakánként feljött a talajvíz, a büntetését töltő egész éjjel ebben állt, s miután másnap reggel kimászott a veremből, csatlakoznia kellett dolgozó társaihoz, igaz a többiekkel ellentétben sem vacsorát, sem reggelit nem kapott.

A láger maximális létszáma 1300 és 1700 fő között mozgott. Feloszlatása előtt közvetlenül, a Nagy Imre-féle kormányprogramban 1953 kora nyarán meghirdetett amnesztia nyomán körülbelül 5030 ügyet vizsgáltak felül. Igaz, a régi gyakorlatot követve a különösen veszélyesnek tartott internáltakat sokszor nemcsak visszamenőleg ítélték börtönre – mint minden szabadulót, így törvényesítve elhurcolásukat –, hanem még néhány évnyi büntetést is kimondtak rájuk.

Néhány évvel azután, hogy lakat került a vaskapura, az üres lágert a földdel tették egyenlővé; a nyolcvanas évekre, amikor a dokumentumfilm-sorozat készült, a területet benőtte a gyom. A mozi születését számtalan akadály kísérte, leginkább a volt rabtartók igyekeztek gátolni a forgatást. Mint M. Kiss Sándor, az alkotás szakértője felidézi, kocsijuk kerekét többször kilyukasztották, fenyegető telefonokat kaptak, egy volt ÁVH-s tiszt pedig rendőröket hívott rájuk. Gyarmathy Líviát a munkálatok közben egyébként tizenhatszor jelentették fel.

A közel tíz évvel később keletkezett Szökés készítési nehézségeit leginkább a pénzhiány okozta. Ráadásul Recsken nem lehetett forgatni, az egykori kőbányát ugyanis akkorra már privatizálták, a külső felvételek Tokaj környékén készültek.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »