Tervem, hogy körbejárjam a történelmi Udvarhelyszék településeit, amelyek jórészt a mai Hargita megye délnyugati részén helyezkednek el, illetve részben átnyúlnak Kovászna, Maros és Brassó megyébe is. Riportsorozatom egyik célja, hogy bemutassam Székelyföld különálló tájegységeit, áthajolva szomszédos közigazgatási területekhez tartozó kerítéseken, körülnézve ugyancsak székely településeken. Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket. Minden települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.
Móc-törvény van, székely-törvény nincs
Siménfalva község kapcsán is szerteágazó feladat lesz számba venni a község népi építészeti értékeit és a jövőre vonatkozó lehetséges megoldásokat. Hasonlóan sokrétű körültekintést igényel majd Felsőboldogfalva község a maga tizenegy településével. Siménfalva községben tizennégy falut találunk, de amennyiben még jobban körülnézünk, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Alsó- és Felsőbencéd akár külön is választható, hiszen volt olyan időszak a reformáció előtt, amikor mind a két Bencéd – hiszen nem volt temploma – Székelyszentmihályhoz tartozott, viszont a 19. században unitárius egyházközsége annyira megerősödött, hogy mind az alsó, mind a felső településrészen templomot építettek a hívek. Aztán sokáig ismét Szentmihályról látták el a leányegyházközséget, de a legutóbbi időszakban újra saját lelkésze van, ami kifejezetten jót tett az itteni közösségnek. Ha gazdasági és demográfiai értelemben még nem is jelent ez igazi előrelépést, de mindenképp közösségerősítő és -megtartó szereppel bír. Tehát tizennégy helyett akár tizenöt falut is számolhatnánk.
Egyébként ez nem számít rekordnak, az országban az 1968-as közigazgatási átrendezés után Hargita megye udvarhelyszéki része mellett főleg Hunyad, Kolozs, Bihar, Fehér, Arad és Maros megyében jelentek meg ilyen, sok apró településből összevont községek. Mondhatnánk azt is, hogy Siménfalva gondjai akár el is törpülhetnek más közigazgatási egységek problémái mellett. Hadd említsünk itt pár „elrettentő” példát: Fehér megyében, a Mócföldön Alsóvidra 39, Felsővidra község 33 településből, Bisztra 34 faluból, illetve tanyából áll, amelyek közül egyik-másikról azt szokták leírni, hogy ott csak „fülszámok laknak”. Ami azt jelenti, hogy ezeken a településeken csak a Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) tart nyilván haszonállatokat, amelyek szerepelnek az országos támogatási rendszerben, és még azt, hogy évente egyszer, a templombúcsúk alkalmával látogatják meg az elszármazottak egyik-másik helységet.
Nyilvánvaló, hogy amikor itt, a Nyikó mentén járunk, mi a magunk értékeit és a saját gondjainkat soroljuk. Hiszen azokból is van bőven. Megfogalmazott és jóvá is hagyott a román parlament 1996-ban egy móc-törvényt, amely az Erdélyi-szigethegységben élő román közösséget lett volna hivatott támogatni. A jogszabályt több alkalommal módosították, de valahogy mindig elhalványult, nem vált láthatóvá az elképzelések pozitív hatása. Székely-törvény ugyanakkor nem született. Amikor közösségi fórumokon ezt szóvá tettük, általában lesöpörték az asztalról. Viszont az igény megmaradt. Dacára annak, hogy folyamatosan a technikai fejlődés, a posztindusztriális „életforma”, az urbanizáció kapott túlzottan erős hangsúlyt, a jövő a Székelyföld vidéki életterében képzelhető el.
Két községre tagolódik a kisrégió
A Nyikó mente mintegy 190 négyzetkilométernyi terület, amely a Nyikó 33 kilométeres hosszúságú vízgyűjtő területén helyezkedik el. A huszonhárom falu két közigazgatási egységet alkot. A Nyikó Farkaslaka fölött ered a Nyikó feje nevű határrészben, 650 méteres magasságban, és Székelykeresztúr mellett torkollik a Nagy-Küküllőbe. Baloldalt a Telekság- és a Köves-patak, jobboldalt a Gada-, a Szalon-, a Konyha- és az Alba-patak táplálja.
Ezek a folyóvizek egyrészt azért fontosak, mert a környezetük kiválóan alkalmas volt a megtelepedésre, hozzájárultak a középkorban ahhoz, hogy létrejöjjenek a falvak, hiszen az állattartáshoz, a háztáji területek műveléséhez szükség volt megfelelő mennyiségű vízre. Bár, ha kiléptek a medrükből, gyakran okoztak áradásokat. Az utóbbi évtizedekben 1970-ben, 1975-ben voltak súlyos és emlékezetes árvizek, legutóbb pedig 2005 nyarán, amikor elképesztő gyorsasággal, mintegy negyedóra alatt soha nem látott vízmennyiség zúdult alá ezen a völgyön. Akkor itt, illetve a Nagy-Küküllő vízgyűjtő területén is jelentős anyagi és emberi áldozatokkal járó katasztrófa történt, amely a folyók szabályozására késztette az érintett önkormányzatokat. A szabályozási munkálatok valóban szükségesek, viszont – amennyiben nem történnek meg az azt kisegítő, ellensúlyozó beavatkozások – hosszabb távon beláthatatlan következményekkel járnak, amelyek ellehetetlenítik a gazdálkodást. Erről még szó lesz a későbbiekben.
Részben az ivóvízellátást is segítette ez a gazdag vízhálózat, amelyet tovább bővítettek a mellékvölgyekből csatlakozó kisebb patakok és források. Ez magyarázza, hogy viszonylag kis területen igen sűrűn következnek egymás után a vidék falvai. A megfelelő mikroklíma, még akkor is, ha kevés volt a rendelkezésre álló szántóterület, megfelelt a zöldség- és gyümölcstermesztésnek, amelynek lehetőségeit az itt élők sikeresen kihasználták, és helyben történő feldolgozással, illetve cserekereskedelem útján, szekerességgel vagy a segesvári és a székelyudvarhelyi piacokon értékesítették. Ennek igen jól kialakult rendje volt, amelyet a helyiek mezőgazdasági termelőszövetkezetekbe történő kényszerítése zilált szét a szocializmus idején.
Bár az 1962-ben befejezett kollektivizálás rengeteg negatívummal járt, bizonyos értelemben modernizációs törekvésnek számított a gyümölcstermesztés felé történő elmozdulás, és néhol sikeres volt a gyümölcsösök telepítése, amelyek a rendszerváltozásig működtek, azt követően pedig visszakerültek a tulajdonosok, illetve az örökösök birtokába, elöregedtek és szétforgácsolódtak. Megszűnt az összehangolt tevékenység, és újabb évtizedeknek kellett eltelniük, míg létrejöttek azok az új típusú civil csoportosulások, szövetkezetek és vállalkozások, amelyek keretet biztosíthatnak a feldolgozásnak és az értékesítésnek. Kijelenthető azonban, hogy ezek a formák még korántsem merítik ki a gyümölcsben rejlő lehetőségeket. Főként alma-, körte-, szilva-, cseresznye- és meggyfajtáknak kedvez a vidék, de ribizli-, málna- és szederültetvények is kialakíthatók. Az ilyen típusú tevékenységek jórészt a 13A jelű országút közvetlen közelében elhelyezkedő Farkaslaka községben történtek. Sűrűbben lakott, és értelemszerűen nagyobb helyi vállalkozói, befektetői és gazdálkodói réteggel bír.
A Nyikó folyása mentén alább fekvő területen – melynek településeivel a sorozat mostani írásaiban foglalkozunk –, a 13C jelű út mentén és a közeli völgyekben azonban nem érzékelni ezt a fellendülést. Vagy csak nyomokban. Hiszen hosszabb távú befektetést és kitartó munkát igényel.
Múlt és jelen
Siménfalva község települései jórészt elöregedettek, munkaerőhiány tapasztalható, illetve megjelent az a fajta farmgazdaságtípus, amelyet jórészt a napjainkban érvényes szubvenciók rendszere motivál és a gépekkel viszonylag könnyen megművelhető területeket fedi le. Ily módon egy-egy családi gazdaság akár 150–200 hektárnyi területet használ. A munkálatokhoz pedig nincsen szükség külső erő bevonására. Ilyen értelemben még a viszonylag kis lélekszámú településeken is megjelenik az „emberfölösleg”. Ebben az állításban nincsen semmi ellentmondás. Ahhoz a szinthez, amit teljesítenek a gazdálkodás terén, valóban nem kell több ember.
Ez pedig azzal jár, hogy alkalmanként vagy tartósan vállalnak külföldi idénymunkát az aktív korosztályokhoz tartozók. Amely kontingenst igen érzékenyen sújtotta az utóbbi évben a világszinten jelentkező koronavírus-járvány. És ez az állapot még mindig tart, hiszen nem lábaltunk ki belőle. Talán a járvány elmúltával szép lassan, fokozatosan elkezdődik a visszarendeződés, bár a gazdasági és társadalmi következmények egyelőre beláthatatlanok.
Rugonfalva kicsit más
Ha Székelykeresztúr irányából közelítjük meg a községet, akkor Rugonfalva az első település. Az 1968-as megyésítés előtt Betfalvával, Nagy- és Kiskedével alkotott közigazgatási egységet. Betfalva akkor Keresztúrhoz került, a másik három település pedig Siménfalvához. Kétségtelen, hogy fekvése bizonyos előnyöket jelentett. Egyrészt munkalehetőséget kínált Székelykeresztúron, másrészt pedig innen könnyebb volt a kijutás a piacokra, a Szászföld felé, illetve – ha a mobilitás irányát nézzük – viszonylag jól elérhető a vasút, amely mind a személy-, mind az áruszállítás szempontjából fontos volt (a Segesvár–Székelyudvarhely szárnyvasutat 1888. március 15-én adták át a forgalomnak). Viszont így könnyebben begyűrűzhettek azok a hatások, amelyek a helyi kulturális életben, az öltözködésben, illetőleg a népi és a közösségi építészetben mutatkoztak.
Mivel itt korábban éltek jelentősebb földbirtokkal rendelkező családok, a mai napig számolni kell azzal, hogy a tulajdonviszonyok évszázadokon át meghatározták az itteniek életét, és a hatások átgyűrűztek a szomszédos településekre is.
A 18. században a Csíki és a Bendekfi ármálista családok emelkednek ki vagyon és tekintély alapján, illetve a későbbiekben a Marothi család. Házasságok, vásárlások révén a Jeddy és a Biró családok válnak a továbbiakban meghatározó szereplőkké – írja Simó Álmos itteni református lelkész a múlt század hetvenes éveiben –, és gyakorlatilag az 1945-ös államosításig viselhetnek kisebb-nagyobb hivatalokat. Itt a nemesi családok tagjai társadalmi életet élő írástudó emberek, akiknek neve gyakran ismétlődik a peres és az egyházi dokumentumokban – egyre gyakrabban és részletesebben rögzülnek, s mivel a kezükben levő birtokok jóvoltából igencsak jelentékeny gazdasági tényezőnek számítottak, következtetni lehet azokra a változásokra is, amelyeket a település életében, egyházi és világi téren, illetőleg a lakosság körében okoztak.
A Bartha család 1840 körül honosodott meg Rugonfalván, házasság, illetve vásárlás útján gyarapította vagyonát. Bartha Gergely (1815–1869) birtoka az örökölt és szerzett területekkel 167 holdra emelkedett. Öt gyermeket nevelt fel, akik között feloszlott a vagyon. Miklós nevű fia soha nem foglalkozott a gazdasággal, 1879-ben végleg elköltözött a faluból. A Bartha család birtokának jelentős része később (1905-ben) a tarcsafalvi eredetű Nemes családhoz került.
Amikor erre járunk, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg Bartha Miklósról (1848–1905), aki országgyűlési képviselőként, publicistaként sokat tett Udvarhelyszék felemelkedéséért. Túl a közéleti munkán, ő volt az irodalmi szociográfia műfajának megteremtője és első igazi művelője, akinek nyomában aztán Szabó Dezső, Illyés Gyula, Tamási Áron, Bözödi György, Szabó Zoltán, Szabó Gyula, Sütő András, Beke György, Cseke Péter folytatta a magyar (és a székely) falu ábrázolását.
Ha említjük a földbirtokos és polgári családokat, akkor feltétlenül ki kell térnünk arra is, hogy viszonylag sok jeles értelmiségi emelkedett ki innen, és végzett, vállalt el olyan feladatokat, amelyek messze túlléptek a Nyikó mente földrajzi és társadalmi keretein. Kézdivásárhelyről telepedett ide Nyujtódi Pál, aki székbíró Udvarhelyen (1505-ben). Itt született Sebesi Samu író, újságíró (1859–1930). Származása, családja révén ide kötődött Rugonfalvi Kiss István (1881–1957) történész, egyetemi tanár Debrecenben, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság tagja, 1918–19-ben a Székely Hadosztály egyik szervezője. Mester Miklós (1906–1989) történész, politikus, a Sztójay- és a Lakatos-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztériumának államtitkára; Jakab Rozália (1933–2017) pedagógus, néprajzkutató is Rugonfalva szülötte. Külön érdekesség, hogy édesanyja révén kötődött ide Papp László (1926–2003) háromszoros olimpiai bajnok ökölvívó, edző, akinek emlékszobát alakítottak ki a faluban.
Népi építészeti értékek
Nyilvánvaló, hogy a földbirtokos és értelmiségi családok hatása nemcsak a szellemiek terén, de jelentős mértékben megmutatkozott az életformában is. Az igényesebb kivitelű kúriák építészeti képe visszahatott a népi építkezésre, jómódra és igényességre utaló jegyek még ma is fellelhetők néhány 19. századi házon. Feljegyezték, hogy a jobbágyfelszabadítás előtti időszakban a viszonylag jól termő földeken kiválóan lehetett gazdálkodni, és a birtokhoz kötött jobbágycsaládok előnyösebb feltételek mellett élhettek, mint a szabad székelyek. Az egykori – feltehetően a 18. század közepén-végén épült – Jeddy-ház a tulajdonosváltást követően jó kezekbe került, megújult, részben lakóingatlanként, részben vendéglátóhelyként üzemel. Dacára annak, hogy közigazgatásilag Siménfalva része a falu, viszonylag erős a helyi közművelődés, a sajátosság tudata, ami a helyi gyökerű jelesek kultuszának ápolásában is megmutatkozik, és többnyire a református egyházközségen, a gyülekezeti életen belül zajlik. Azonban ma is erős Székelykeresztúr elszívó hatása. Természetes, hogy itt ilyen téren kivételt, leállást jelentett a koronavírus-járvány. Nem tudni, hogy mi, honnan és hogyan folytatódik a járványt követően.
Amikor felerősödött a tárgyi és a szellemi néprajzi értékek gyűjtésének igénye, még a múlt század hetvenes éveiben helyi pedagógusok szorgalmazták ezt a típusú felelősségvállalást. Itt tartották 1980-ban a Rugonfalvi Kalákát az RTV Magyar Adásával közösen – ennek a műsornak, mint a romániai magyarság egyik legfontosabb intézményének, igen erős volt a hatása, hiszen más televíziós eszköz nem állt rendelkezésre –, amely akkor kilenc erdélyi megyéből vonzott ide érdeklődőket, de a kezdeményezés az egész környéket is jelentékenyen megmozgatta. Székelykeresztúri muzeológusok irányításával jött létre a Benedkffy-kúriában az alsó Nyikó mente tájháza. Ezt az épületet a tulajdonosok 1990 után visszaigényelték, és a benne felhalmozott értékeket azóta raktárban tárolják.
Rugonfalva építészeti képét ugyan a református templom és a körötte – a Felszegben és az Alszegben – a főút mellett itt-ott még felbukkanó hagyományos parasztházak és életszerek határozzák meg, de azok közé egyre markánsabban beékelődnek azok a felújítások és friss épületek, amelyek már a majdhogynem általánosnak mondható idegen formakincset erőltetik rá a tájra, azt a modort, amely másutt is fellelhető Udvarhelyszék- és Székelyföld-szerte.
A mai helyzet pikantériája, szerencséje (?), hogy az építőipar az a gazdasági ágazat, amely a karantén, illetve az egyéb járványügyi korlátozások idején sem állt le 2020-ban, és képes volt ezekben a hónapokban is működni, új esztétikai tartalmakat szolgáltatni. Ahol volt építkezési szándék és megfelelő anyagi forrás, ott folytatódtak a munkálatok a magánszektorban. Ugyanez érvényes az önkormányzat által kezdeményezett projektekre is. Nem minden esetben pozitív előjellel.
Siménfalva község településein, ezekben az apró falvakban, épp félreeső mivoltukból fakadóan, illetve amiatt, hogy a tulajdonosok elhagyták a lakóingatlanokat, az utóbbi generációváltások során, gyakorlatilag az 1960-as évek eleje óta nem vagy alig történtek súlyos beavatkozások, így számos népi építészeti értéket őriztek meg. A romos állagú házak, csűrök, melléképületek, az elvadult háztáji gazdaságok, a felhagyott termőterületek jelzik az egykori életet, és emlékeztetnek az előttünk járó generációkra. Ez tulajdonképpen egy igen fontos tárgyi és szellemi hagyaték. Ha úgy vesszük, ilyen szempontból Udvarhelyszék egyik legmarkánsabb vidéke, ahol a kiforrott havasalji építkezés elemei keverednek a kisnemesi porták sajátos, klasszicizáló igényességével, és helyenként a polgári életforma, sőt, a közeli Szászföld vidéki stílus- és anyaghasználat elemei is felbukkannak. Egyáltalán nem véletlen, hogy a kapcsolódó szakpublikációk is hűen ábrázolják ezt az állapotot, de ugyanakkor felhívják a figyelmet a kultúrtáj sérülékenységére is.
Egyébként paradigmaváltás küszöbén állunk, járunk, amely felértékelheti ezt a vidéki életteret, ami 21. századi igények mentén revitalizálhatja ezt a vidéket. Ha a mai kor emberének lesz hozzá elég bátorsága. Bár könnyen előfordulhat, hogy a megváltozott, megváltozó körülmények szabják meg ezt a kényszerű, de annál hasznosabb és megtartó irányváltást. Ezekre az értékekre és lehetséges irányokra igyekszünk majd rávilágítani soron következő látleleteink alkalmával.
Simó Márton
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
