Racka hátára pattantunk, s Magyarországtól Amerikáig húztuk a Csíkot

Racka hátára pattantunk, s Magyarországtól Amerikáig húztuk a Csíkot

Rá kellett jönnöm, hogy mikor kultúráról írok – legyen az képzőművészet, zene, film vagy irodalom – minden esetben pozitív hangvételű cikk születik. Ez azért lehet, mert nem vagyok kritikus. Csupán kedvelője, s nem szakértője vagyok az adott témának. Csak azt hallgatom, nézem és olvasom, amit szeretek. És amit élvez az átlagember, abban nem a hibát keresi. De van egy olyan érzésem, hogy a minap a Müpában a Csík Zenekar, valamint Ferenczi György és a Rackajam közös produkciójában hiába is kerestem volna.

Fotó: Mándi Emese / forrás: Csík Zenekar Facebook

Úgy ültem le a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben vasárnap este, hogy most azért is találni fogok valami kivetnivalót. Erősen koncentráltam hát, kinyitva füleimet, kiélesítve érzékeimet, még előre is dőltem a nagy összpontosításban. Az előadás kezdetét vette, öt perc sem telt el és hátradőltem, majd becsuktam a szemem és éreztem, eleve elvetélt gondolat volt, hogy én itt külső szemlélőként, kritikai éllel figyeljek.

A második zene kezdetével el is ragadott, magába szippantott a produkció. A harmadik dal közepén már erős késztetést éreztem, hogy táncra perdüljek, ugyanis a testem akaratlanul is követni szerette volna a belülről jövő lüktetést. Szóval az ujjaim a combomon dobolták az ütemet, a fejem jobbra-balra ingott, és néha már azon kaptam magam, hogy kedvem támadt fütyörészni a dallamot vagy sikoltani egyet-kettőt, ahogy az jó táncos menyecskéhez illik, miközben a legények pörgetik.

Mikor olyan – két önmagában is fenomenális formáció – találkozik a színpadon, mint a Csík Zenekar, valamint Ferenczi György és a Rajkajam, ott varázslat történik. Volt ott minden, mint karácsonykor – ahogy Csík János az elején meg is jósolta. A Rackajam előadásmódjában összeolvad a magyar kultúra, és a rock’n’roll forradalom szeretete. A Csík Zenekar a könnyűzenei szerzeményeket olyan formában dolgozza fel, hogy azok belesimuljanak a népzene szövetébe. E két újító találkozása pedig olyan módon villantotta meg a popkultúrát, hogy a hagyományban való elmélyültségéből egy fikarcnyit sem engedett.

Az ellentétek olyan egyértelműen simultak egymásba, hogy valami egészen elképesztő, érdekes és színvonalas egyveleg kerekedett ki. A népzenei elemek keveredtek a blues-zal, soullal és funkkal, a magyar tradicionális az amerikai country-hangzással, az autentikus a modernnel, a magyar nyelv az angollal. Hol az egyik, hol a másik formációt hallhattuk a saját zenei világában, de volt, hogy egy-egy tag besegített a másik zenekarban, cserélődtek az emberek és a hangszerek. Egyszerre szólalt meg a vadászkürt és a szájharmonika, a hegedű és a gitár, a tangóharmonika és a furulya.

Majorosi Marianna, Csík János és Ferenczi György énekhangja egytől-egyig egyedülálló, máséval összetéveszthetetlen, együtt a három pedig valami egészen lenyűgöző. És ahogy egyszerre szólalnak meg a kimagasló énekhangok mögött az elengedhetetlen hegedűk, a nagybőgő, a cimbalom, a citera, a klarinét, a tárogató, a szaxofon, a kürt, a gitárok, a tangóharmonika, a Wurlitzer zongora, a szájharmonika, a cajon, a mandolin, az egyszerűen maga a magyar népzene és a világzene orgiája.

Mindehhez hozzájárult az a profizmus, amit csakis olyan zseniknek tulajdoníthatunk, akiknek egytől-egyig születésük pillanatában a lelkükbe ültette a Jóisten a zenét. Az együtt zenélés öröme, annak mindenek fölötti élvezete, amely olykor a profik sajátját jelentő improvizációkat is szült, áthatotta a színpadot, amely óhatatlanul átragadt a közönségre is.

Az előadás végeztével, mielőtt még kétszer visszatapsolta volna az egész teremben felálló közönség a produkciót, azon gondolkoztam, hogy itt biztosan megnyílt valamiféle időkapu, mert lehetetlen, hogy másfél óra ilyen gyorsan elrepült.

Hibát megint csak nem sikerült találnom, ehelyett felejthetetlen élményben volt részem. A két zenekart külön-külön is szívesen hallgatom, de együtt olyan hatással voltak rám, hogy még pár napig biztosan a „De szeretnék én is hejj..” dallamát fogom dúdolgatni, és egyhamar nem felejtem az estét, mikor a Racka hátán Magyarországtól egészen Amerikáig húztuk a Csíkot.   

Zana Diána – PolgárPortál

The post Racka hátára pattantunk, s Magyarországtól Amerikáig húztuk a Csíkot appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »