Putyin papagája?

Ukrajna? Egy hatalmas káosz! S ki a felelős mindezért? Hát messze nem Putyin, hanem éppenséggel Obama! Ami pedig a Krímet illeti, az ott élők nagy többsége Oroszországhoz húz, s nem oda, ahol idáig voltak! Valljuk be, a nyugati fősodor véleményével ellentétben ez az igazság. Az azonban már ugyancsak meglepő, hogy erről éppen az események alakulásában megkerülhetetlen szerepet játszó Egyesült Államok egyik elnökjelöltje beszél. Donald Trump az ABC tévécsatornának interjút adva ezt a fejtegetést még azzal fejelte meg, hogy túl kéne lépni a Krímen, és elfogadni a félszigetet Oroszország részeként. A maga sajátos módján, a riportert kioktatva a republikánus fenegyerek ehhez még azt is hozzátette, hogy Putyin nem fogja lerohanni Ukrajnát. A Trumpot Putyin papagájának nevező amerikai liberális sajtó hosszasan csócsálja e szavakat, s „elemzéseiben” arra jut, hogy a republikánusok emberét behálózta a Kreml. Erről persze szó sincs, a véleményformáló elit körében azonban így le lehet járatni Trumpot. A kérdés csupán csak az, hogy miért nem látja ezt maga Trump? Ennyire nem látna a pályán? Annyira szimpatikus a szemében Vlagyimir Putyin, hogy még saját pártja egy részével is kész szembemenni érte?

Ne becsüljük le ennyire az egyébként kétségkívül sajátosan viselkedő Trumpot! Az ingatlanmilliárdosból lett elnökjelölt már a kampány eddigi részében is igazolta, hogy az őrültségében bizony nagyon is van rendszer. Csak míg Hillary Clinton az elmúlt évtizedek elitjének szemével látja a világot, addig Trump, felrúgva a tabukat, a maga demagóg módján az átlagemberre koncentrál. Az amerikai polgárok pedig sok tekintetben, a hagyományos amerikai globális ambíciókon is túllépve, a jelenlegi körülmények között újra inkább nyugalomra és jólétre vágynak, semmint dicsőségre. Már Obamát is alapvetően azért választották meg, mert elegük volt a demokrácia exportjából, az ifjabb Bush folyamatos háborúiból. Ehhez képest Obama sem tudott igazán szakítani a világcsendőr szerepével, ráadásul közben Amerikának is szembe kellett néznie a gazdasági válsággal, az átlagpolgár pedig érthetően csalódott. Jól érezte ezt meg a maga faragatlan stílusa ellenére a néplélek rezdüléseire nagyon is érzékeny Trump, s az amerikai birodalmi álmokat gyorsan lefordította a napi boldogulás nyelvére. Ez pedig úgy hangzik, hogy Putyinnal nem harcolni kell, hanem együttműködni vele a fő ellenséggel, az Iszlám Állammal, a terrorizmussal szemben. Ha ezért le kell nyelni a Krímet, ám legyen, s a balti és lengyel russzofóbia miatt sem fogja nyakló nélkül önteni a pénzt a NATO-ba. A kérdés most csak az, hogy az amerikai véleményformálók meg tudják-e győzni a tömegeket, hogy az oly sokat emlegetett értékek többet érnek a zsebüknél. Trump tehát egyáltalán nem buta, mint ahogy az sem igaz, hogy Putyin zsebében volna. Csak másképp akar nyerni, mint ahogy azt eddig egy amerikai jelölttől megszoktuk.

Más kérdés, hogy a mindent csak a Putyin-fóbiáján keresztül néző és értékelő jelenlegi nyugati fősodort mindettől kirázza a hideg, míg a Kreml mindezt megelégedéssel figyeli. Az ő szemszögéből nézve az amerikai kampány ugyanis csak szélesíti a mozgásteret, s egyébként is, a sok szitok után azért jó hallani megengedőbb szavakat. Csakhogy Moszkvát sem szédítik el a szép szavak. Sokak szerint egyértelműbb helyzetet teremtene, ha a Putyin rendszerével szemben ellenséges Clinton győzne, semmint a kiszámíthatatlan Trump. Ráadásul a Kreml azzal nagyon is tisztában van, hogy más a kampány, és más elnökként irányítani egy országot. Ne legyen ugyanis kétségünk afelől, hogy a Fehér Házban Trump nagyon is amerikai lesz. Nem lehet más!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 02.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »