Pusmognak a köcsögök – Pintér Béla a Katonában

Lehet-e úgy nézni A bajnok című Pintér-rendezést a Katona József Színházban, hogy ne vegyünk tudomást arról, ami zajlik körülötte, és vajon írni is lehet-e úgy róla? Összetett kérdésre bizonytalan válasz: majdnem igen. Bármit is teszünk, teljes mértékben nem függetleníthetjük magunkat attól, hogy pusmognak a köcsögök.

E cikk címe nem öncélú trágárkodás, a mondat kulcsmondat, az előadásban hangzik el. Amiért ez külön és duplán érdekes: ahogy a mű kiindulópontja történetesen egy bennfentes körökben évek óta népszerű politikai-magánéleti pletyka, ugyanúgy egy karakterében abszolút hasonló országos pusmogás teremtett speciális kontextust az előadáshoz.

Mi tudjuk, kikről és miről van szó a darabban, pusmogják a jól értesültek. Nemcsak az újságok, mindenki – és ez fontos, hiszen hogy mi hogy lesz, azt ma már a közösségi média kollektív bölcsessége/ostobasága dönti el. Mi tudjuk, de konkrétan nem mondjuk ki, egyrészt, mert nem illik, másrészt, mert úgyis tudjátok ti is. Hogy mindez a szerző-rendező szándéka szerint alakult-e így, vagy annak ellenére? Az olyan embereknek, akiket kedvelek, hinni szoktam, ezért most sem kételkedem, amikor Pintér azt mondja: nem számított ekkora felbolydulásra – csak akkor döbbent rá, mi jöhet, amikor a bemutató napján elolvasta az Index cikkét –, és várja, hogy majd egyszer olyan közönsége legyen a darabnak, amely mit sem fog tudni az egykori pletykákról.

Eléggé úgy néz ki, hogy ez nem holnap és nem holnapután történhet meg.

Amikor hónapokkal ezelőtt jegyhez jutottunk A bajnok április 8-ai előadására, még semmiről sem tudtunk semmit. Az, hogy Pintér a Katonában rendez, és hogy Puccini A köpenye nyomán operát, bőven elegendő volt várakozásaink felfokozódásához. Várakozások minden új Pintér előtt vannak. Nem is számít, hogy a menetrend szerint érkező bemutatók milyen témában próbálnak elmerülni, és hogy mennyire ásnak le a választott problémák mélyére – nagyon, mint a Titkaink, vagy kevésbé, mint a Bárkibármikor esetében –, a lényeg úgyis a pintéri színház féktelen humora és szertelensége. Tőlem hiába állítja bárki bármikor, hogy Pintér nem a régi, túl sokat vállal, és csak önmagát ismétli, úgysem fog meggyőzni. Ha merész és túlzó a párhuzam, akkor is: Woody Allen is ugyanazt a filmet csinálja ötven éve, mégsem unalmas soha. Vagy jó, vagy nagyon jó, harmadik opció nincs. Ehhez jött, hogy Katona, hogy zenés darab, hogy Puccini. Hűha, gondoltam, érdekes lesz, hogy másmilyen színpadon, másmilyen színészekkel, másmilyen közönség előtt működik-e az őrület.

A történetet ismerik: Verőcsény negyedszer is újraválasztott polgármesterének felesége összejön a világbajnok kickbokszos lánnyal, és dönteni kényszerül. A szabadság és a szerelem az egyik, a család, a kisfia, a maradás a másik oldalon.

Eddig alig olvastam kritikát az előadásról – így szoktam, ráér utólag beléjük nézni, ha muszáj –, de a balhé miatt most nem kerülhettem el valamennyit. Ezek alapján jegyzem meg: nem tudok mit kezdeni azokkal az értelmezésekkel-megközelítésekkel, hogy A bajnok a mai magyar valóság, a fideszes képmutatás paródiája, kifigurázása, meg hogy fergeteges bohózat. A fenét.

A bajnoknál szomorúbb, fájdalmasabb, emberibb színházat rég láttam.

A szabadságról szól. A szabadság lehetetlenségéről.

Nyilván vicces is, ami már a formából is következik: nem lehet nem nevetni azon, hogy végig szól a zongora, szépen, finoman, és hogy a színészek eközben énekelnek, valahogy úgy, mint a Cherbourgi esernyőkben. Elénekelik a választási eredményeket, a konfliktusaikat, az emlékeiket, a szenvedélyeiket, énekelnek, amikor isznak, énekelnek, amikor szeretkeznek, énekelnek, amikor káromkodnak. És miközben ők énekelnek, a helyzetük egyre reménytelenebbé, a konfliktusaik egyre feloldhatatlanabbakká válnak, és apránként kiderül, hogy ketreceinkből nincs kiút. Nem-nem: ezekbe a ketrecekbe nem mások zártak be bennünket, a magunk által teremtett-vállalt viszonyok közül lehetetlen szabadulnunk. Vagy magunkat áldozzuk fel, vagy másokat, akik fontosak nekünk annyira, hogy ne tehessünk ilyet velük. Igen ám, de valakit muszáj, win-win szituációk csak a mesékben vannak. A bajnokban ráadásul nem a jó és a rossz harca zajlik, a léha polgármester sem szenved sokkal kevésbé, mint szabadságra annyira vágyó felesége, és nincs győztes, aki felhőtlenül örülhetne a végén.

Ha lehámoznánk a darabról mindent, banális kis történetecske maradna belőle. Éppen ezért erős-vagány az egész: mint egy igazi operánál, a zene, a látvány, a színészek, a verbális humor, mindezek együttesen teszik erőteljessé, hatásossá, meghatóvá, már-már katartikussá. Így a legjobb pillanatokban, könnycseppel a szemünk sarkában eszünkbe sem jut az a hülye kontextus.

Később aztán előkerül megint, és erről nemcsak mi tehetünk – de nem is csak a pusmogók –, hanem az előadás is. Az utolsó jelenetet, amelyben a szereplők biztosítják a nézőket arról, hogy amit láttak, a képzelet szüleménye, simán meg lehetett volna spórolni. Én úgy éreztem, nem tett hozzá semmit az egészhez, inkább elvett belőle. Ez van, Pintér Béla is hibázhat, senki sem tökéletes. Ő is csak jó vagy nagyon jó. Ezúttal: jó.

A többi meg idővel tényleg lekopik.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »