Puccsdemokrácia

Törökországban hirtelen mindenki óriási demokrata lett. Például a demokrácia értékeinek védelme érdekében kísérelt meg puccsot péntek este a katonaság egy része, néhány mellékvágányra állított tábornok ugyanis kínzó aggodalmat érzett az iszlamizmus előretörése, a központi hatalom erősödése, a terrorizmus, no meg saját karrierje miatt. A demokrácia elleni támadást emlegetett Recep Tayyip Erdogan államfő és az őt szolgáló teljes kormány is, stílszerűen a népet ezúttal a szavazófülkék helyett az utcákra szólítva. De a demokráciát tűzte zászlajára az istenadta nép is, amely hallgatva a nagyvezér hívó szavára, szinte egy emberként lepte el az utcákat, és még a tankok alá feküdni sem volt rest szavazatainak megvédéséért.

A mifelénk ismert demokrácia szemüvegén keresztül ugyanakkor meglehetősen nehéz értelmezni a Törökországban történteket. Hadsereg és politika a Boszporusztól nyugatra általában távol tartják magukat egymástól, és nem a belvárosban végiggördülő tankok, az épületek tetejét karcoló F–16-osok, a parlamentet szétlövő rakéták és több száz ember kifolyt vére érvényesíti a vélt népakaratot. Másrészt képmutatás lenne az is, ha hirtelen az autoriter hatalmat építgető Erdoganból és kormányából a demokrácia hősét faragnánk. A sajtószabadság lábbal tiprása, az ellenzék ellehetetlenítése, a kisebbségek jogainak megsértése, az erősödő iszlamizmus csak a leggyakoribb kritikák azok közül, amelyekkel a Nyugat illeti a török elnököt. És hogy a demokrácia nem egyenlő az utcára vonuló nép akaratával sem, annak ékes bizonyítékai az önbíráskodó tömeg által meglincselt, megvert, meztelenre vetkőztetett és megalázott „puccsista” közkatonák, akik közül néhányan talán valóban azt hitték, csak gyakorlatot tartanak.

Azok a stratégiai „lángelmék”, akik megszervezték a puccskísérletet, a párhuzamos struktúrák lázadását, a terrortámadást, vagy nevezzük akárminek, mindenesetre nemcsak hogy csúfos kudarcot vallottak, de tervük visszafelé sült el, és éppen a demokráciára mérték a legnagyobb csapást. Erdogannak szinte kikövezték az utat a hőn áhított elnöki rendszerhez, hiszen az általa is csak Isten ajándékának nevezett államcsínyből minden szempontból ő került ki győztesen. Nemcsak megkérdőjelezhetetlen ürügyet talált a hadsereg megtisztítására, de muníciót is kapott a bukására pályázó politikai ellenfelek ellen, bebizonyította, hogy erőskezű vezető, de szüksége van a nagyobb hatalomra, és a veszély ellenére is ezreket tudott az utcára szólítani. Az elnök ezek után vélhetőleg csak még népszerűbb lesz, ezt kihasználva bosszúja pedig nem marad el. Egy füst alatt összes ellenfelével, a hadsereggel, az igazságszolgáltatással, az ellenzékkel és a személye elleni szervezkedéssel vádolt, az Egyesült Államokban élő Fethullah Gülen hitszónokkal is leszámolhat. Hatalomnak ennyire még nem jött jól államcsíny, amelyet ráadásul annyira elbaltáztak, hogy az már szinte gyanúra adna okot, ha hihetnénk az összeesküvés-elméleteknek.

A Nyugat számára a török elnök a stabilitást jelenti, egy olyan régi partnert, akivel ha nem is viták nélkül, de megtanultak tárgyalni, és akit most nem cserélnének el egyetlen puccsista tábornokra sem. A történtek után azonban Erdogannak a belpolitikai haszon mellett számolnia kell a külpolitikai következményekkel is. Bár a világ vezetői mind mellette és a demokratikusan megválasztott kormány mellett, vagy inkább egy katonai puccs ellenében álltak ki, az Európai Unióba vágyó Törökország ismét felvillantotta egy másik arcát is. Az pedig minden, csak nem demokratikus.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »