Pos(z)t festa

Pos(z)t festa

Vajon milyen történelmi-lelki okok húzódnak meg e folytatólagos állampolgári passzivitás mögött?

…akinek volt iksze, ne vegye magára!

Pest megyei kis falu állomása, 2016. október 3. Néhány órával vagyunk a népszavazás után, melyen arról lehetett véleményt mondanunk, „akarjuk-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő betelepítését?”. Akik elmentek (húzzuk alá, nem kevesen!), egyértelmű választ adtak egy józan ésszel másképp nehezen megválaszolható kérdésre: nem.

De vajon mi van azokkal, akik nem gyakorolták állampolgári jogukat? Lássuk, mit is mond másnap reggel a peronon várakozva, álmos szemmel egy ötven körüli nő ismerősének?

„Hallottad a népszavazás eredményét? Csodálkoztam. Én nem mentem el, mert azt hittem, mások úgyis leszavaznak a nemre, erre most azt hallom, hogy érvénytelen lett. Nem örülök, mert az Orbánt ugyan nem bírom, de nagyon nem szeretném, ha a németek ideküldenék a migránsokat…”

Hogyan tetszett mondani?!

És vajon hányan mondhattak hasonlókat október 3-án munkába indulva?

Mert valóban sokan nem éltek állampolgári jogukkal és otthon maradtak. Más kérdés, hogy ezt úgy interpretálni, ahogy az ellenzéki pártok és az európai liberális megmondó emberek teszik, miszerint aki nem ment el, az voltaképpen igennel szavazott, az „aki nincs velük, az ellenük van” logika mentén – ahogy a fenti beszélgetéstöredék is igazolja – fene nagy csúsztatás. Az érdektelenség okainak firtatása ettől még releváns kérdés, azért is, mert a demokráciagyakorlás e közvetlen lehetősége az azt bevezető rendszerváltás óta rendre alacsony részvétel mellett zajlik.

Vajon milyen történelmi-lelki okok húzódnak meg e folytatólagos állampolgári passzivitás mögött? Kádári örökségünk továbbélését jelentené ez a mentalitás, azt az attitüdöt, hogy amíg rotyog az a krumplileves, minek itt ugrabugrálni, véleményt nyilvánítani, szavazósdit játszani, mikor vasárnap ejtőzhetünk végre egy jót a rántott hús után? Huszonhét évvel Kádár halála után már nem lehet csak a közélettől a magánélet felé terelő gulyáskommunizmus ideológiáját okolnunk. Markánsan jelen van társadalmunkban egy új jelenség is: egyfajta nyegle, divatosnak beállított nihilizmus, amely fintorogva pöcköli el magától az egyéni felelősséget, míg oltárára emeli az egyének mindenek felett álló jogait. Kádár-népe e szellemet követve válik lassacskán az Index-népévé (a hírportál megnyilvánulásai emblematikusan jelenítik meg ezt a gondolkodásmódot).

Egy fontos, életünk alapjait befolyásoló kérdésre legyinteni és azt mondani, hogy úgysem rajtunk múlik, majd mások megoldják helyettünk és közben vihogva középső ujjat mutatni – szomorú és felelőtlen állampolgári magatartás. (Azt most nem is minősítem, milyen politikus az, aki erre bíztatja követőit…)

Mindenesetre a kérdés immár post festa.

A peronon álldogáló nő pedig összeteheti a kezét Orbán Viktorért, hogy képviselje az ő álláspontját is. És mi is bizakodjunk, hogy több mint három millió, hazája és szerettei sorsáért felelősséget érző és ezért tenni is hajlandó ember szavazata nem hull a semmi kosarába és elegendő lesz ahhoz, hogy megvédjük szuverenitásunkat és vele esélyünk legyen identitásunk, biztonságunk megőrzésére.

Máthé Zsuzsa

történész


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »