Pörkölt árvíz idején

Semakó Iván nemrég költözött Takarra, így még sosem látta, milyen az, amikor kiárad a Duna. Megvárta hát a naplementét, fogta a fényképezőgépét, felvette a gumicsizmáját, és kisétált az ártérbe. Szép képeket akart készíteni a vízből kiálló fákkal, már-már álomszerűen megnyúló árnyékaikkal, a gát peremét nyaldosó hullámokkal. De még oda sem ért a gáthoz, még nem látott semmit a kiáradt folyóból, amikor világos lett számára, hogy egyetlen képeslapnak beillő, idilli fotóval se lesz gazdagabb.

Lövéseket hallott ugyanis, és Semakó Iván érezte, hogy ilyen légkörben képtelen lesz megragadni a természet nyugalmát. Aztán más kezdte zavarni: furcsa bűz terjengett a levegőben, döghús, olcsó bor és pocsolya szagának keveréke. Közelebb érve vette észre, hogy mindez egy hatalmas kondér felől árad. Gumicsizmás alak állt mellette, és egy bálakötöző madzaggal a derekára erősített marmonkannából öntötte a bort a rotyogó pörköltbe. Amikor a kanna kiürült, beleejtette a pocsolyába, majd miután megtelt, abból pótolta a kondérból elpárolgott vizet. Így aztán került bele néhány apróbb kavics is.

Semakó Iván azért csak felcaplatott a gátra. Először a fákat pillantotta meg. Fehér csík volt rajtuk, nem sokkal a víztükör felett, mert időközben csökkent a folyó szintje. De így is olyan volt, mintha két Duna folyna egymás mellett. Gyönyörködött egy kicsit a látványban, kattintott néhányat a fényképezőgépével, majd kedvetlenül leeresztette. Lövések dördültek ismét – a fehér homokzsákokon vadászok álltak lesben. A közeli kiserdőből a víz kikergetett az ártérbe minden vadat. A fakezű puskásoknak szerencséjük volt: a menekülő állatok éppen feléjük próbáltak a szárazra jutni, s az elejtett példányokért csaholva úsztak be a vadászkutyák.

Semakó Iván ezt látni se bírta, ezért odébb gyalogolt, messzire, hogy ne hallja a lövéseket. Mikor végre csönd lett, különös hangra lett figyelmes. „Könyörgöm, nyúzzon meg és egyen meg!” Semakó Iván nem akarta elhinni, de egy varangyos béka szólt hozzá. Fel sem ocsúdott a megdöbbenésből, amikor egy ázott nyúl ért a lábai elé. – A magadfajta rusnya dögöket csókolgatni szokták, hogy aztán királyfi váljék belőlük! – jelentette ki a nyúl, majd szelídebb hangra váltva kérlelni kezdte Semakó Ivánt, hogy őt egye meg inkább, például pörköltként.

Amint kimondta a pörkölt szót, egy erős hang szólalt meg a vízből. Semakó Iván hallotta, hogy a hang gazdája lassan közeledik a gáthoz. Egy őz háborgott, mondván, hogy a belőle készült vörösboros pörkölt páratlan, ráadásul még a gerincét is felajánlotta mint elsőosztályú csemegét. Rögtön mellérebbent azonban egy fácán, és büszkén, farktollait kicsit megrázva közölte, hogy egy igazi ínyencnek az ő húsa kell, sőt mindjárt ajánlott maga mellé valamiféle fanyar gyümölcsből készült lekvárt is. De máris tromfolta egy vaddisznó, közölve, hogy mivel ő az erdőben a legerősebb állat, őt kell elsőnek elfogyasztani. Egy a lényeg – mondták kórusban a vadak –, abba a bűzlő kondérba nem akarnak bekerülni, akkor már inkább végezzék egy szépen feldíszített tányéron.

Semakó Iván alig tudott megszólalni, amikor végre lett egy lélegzetvételnyi csend. Nem szerette a csendőrpertut, de azért mégis nevetséges lett volna, ha visszamagázza a beszélő vadakat, úgyhogy inkább tegezte őket: közölte velük, hogy sajnos nem ehet belőlük. Óriási riadalom támadt erre az állatok között, a vaddisznó visított, a fácán csapdosott a szárnyaival, a béka a nyúl füle mögé próbált bújni. Semakó Iván azonban lecsendesítette őket. Vegetáriánus vagyok – mondta, és elindult hazafelé, a vadászok irányába.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 16.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »