Pontyos történet

Pontyos történet

Mi mást kér az ember egy balatoni strand vendéglőjében, mint rántott pontyot? A filézett fogas előző nap megvolt, a halételtől eltántorodni harminc fokban nem érdemes, engem ilyenkor sem babgulyás, sem pörkölt nem hoz tűzbe. Egymást érik a fizetős strandon az éttermek, büfék, így aztán nem hosszú a sor. Elmondom kívánságomat, mire az ablak mögötti fáradt ember visszakérdez: hol olvasta? Mondanám, hogy Schopenhauernél, de az itt nem lenne jó vicc. A bejárat melletti táblán krétával tetszettek kiírni az étlapot. Meglepődés. Ez biztos? Mi lennénk azok? Hol látta? Kezdem elveszteni a bizalmamat, milyen hely az, ahol nem tudják, mit kínálnak a vendégnek.

A fáradt ember ekkor hátraszól: van nekünk rántott pontyunk? A szakácsnő kedélyesen bólogat, de még mennyire hogy van, és milyen friss! Na, az majd kiderül, gondolom, mindenesetre étvágygerjesztőnek kérek egy fröccsöt. Várom a kérdést, ezt meg hol olvastam, Krúdynál? De nem, szó nélkül a pultra kerül a gyöngyöző, jó hideg, a pohárra párát lehelő fröccs. Mellé kapok egy szalvétát is, kissé rálötykölve a pohár tartalma. Akkor ez most kis híján egy fröccsöntött szalvéta.

Nemsokára asztalomra kerül a pontyétel, dupla adag tartárral, ahogyan kértem. Csakhamar megértem, miért vagyok az egyedüli, aki rántott halat kért. A ponty jóízű, de nagyon szálkás. Egy balatoni strand éttermében azonban, ahová vizes fürdőruhában is bátran beülnek az emberek, nincsenek gátlásaim kézzel szedegetni szét a pontypatkót. Kérhetnék éppen halkést is, ha körbe akarnám röhögtetni magam, most ettől inkább eltekintek.

Az utolsó falatnál érzem, szálka van a torkomban. Aki ponttyal kezd, erre számíthat, nem különleges eset. Egyediségét talán az adja, hogy a szálka úgy döntött, marad. Nem akarom elhinni. Leküldök öt szem hasábburgonyát, oda se neki. Iszom rá a fröccsből, attól se mozdul. Képzeletemben megjelenik az Amadeus-film egyik groteszkbe hajló jelenete: a született gonosz (van ilyen?) Salieri apja asztalkendővel a nyakában egyszer csak fuldokolni kezd. Szemei kigúvadnak, kapkod a torkához, mindhiába. Ott éri a halál az asztalnál, nyilván ő is szerette a rántott pontyot. Öt-hat nyelési kísérlet után föladom. A szálka délcegen ül a torkomban, engem elkerül a gyors halál kegyelme, ilyen könnyen nem úszom meg. Méltóságomon alulinak tartom a nyilvános fuldoklási jelenetet, ezért odamegyek a fásult személyzethez, aki azt se tudja, mit árul, és a torkomra mutogatok, miközben hősiesen szavakat formálok. Kis problémám akadt. Igen, akadt. A szó szoros értelmében. A mandulám hűlt helyén. A fáradt ember fölélénkül. Gyorsan egyen kenyeret! Elém tesz egy egész kosárral. A helyemre viszem, ki tudja, mi lesz a vég, mégis más az elmúlás a saját briftasnim és mobilom mellett. A megélénkült ember követ a tekintetével. Átinteget az asztalok fölött. Nagy harapásokkal! Ne rágja meg! Egyben! A szemében emberi melegség, részvét, szimpátia és empátia, csak úgy tocsogok az együttérzésében. Sok ez nekem. Meg még a szálka is.

Egy gulág-fogoly mohóságával hatalmasat harapok a kenyérbe. Nézőközönség jelképesen kirekesztve. S hogy jót harap, hozzáharap megint, írná rólam a költő. A harmadik falásnál a szálka eltűnt a torkomból. Hálás pillantásom találkozik a megkönnyebbülten sóhajtó pincérével, aki felmutatja a győzelem V betűjét.

Hát hol kapom én ezt meg Kelet-Közép-Európán kívül? Korfun történhetne velem ilyesmi? Vagy Barcelonában? Ott ez pont fordítva van. Mint vendég, talán fontosabb lennék. De mint segítségre szoruló ember?

És jó ez nekem így. Inkább elmesélem a konyhafőnöknek, mit olvastam az étlapján.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 12.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »