Politikai Teréz anyák

Fantasztikus emberek a magyar politikusok. Szinte lehetetlen eljutni azokra a morális magaslatokra, amelyekre ők már akkor felértek, amikor mi még csak első olvasatban tanulmányoztuk a tízparancsolatot. Rendkívüli emberek ők: éjjel-nappal dolgoznak a magyar népért, s a fáradozásaikért kapott aprópénzt a szegények között osztják szét. Akár ilyen érzése is támadhatott annak, aki múlt héten Matolcsy György jegybankelnök szavait olvasta lapunk hasábjain. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke ugyanis arra a kérdésre, hogy elgondolkodott-e már a lemondásán, így válaszolt: „Egy jól működő, törvényes jegybank elnökének, amely új, sikeres monetáris politikát valósít meg, s ennek keretei között a forintosítás nyomán mintegy ezermilliárd forintot ad át a magyar társadalomnak, miért is kellene lemondania?” De megtudhattuk azt is, hogy mivel az MNB teljesítménye van olyan jó, mint egy sor más uniós jegybanké, Matolcsy György egyetért ötmilliós fizetésével. Igazságtalan lenne azonban egyedül neki tulajdonítani az öndicsérő politikai marketinget. Napjainkra ugyanis a magyar politikai elit olyannyira magáévá tette ezt az érvkészletet, hogy jószerével alig van már a valóságnak olyan szelete, ahol a pártok képviselői ne kérkednének az általuk hozott rendkívüli áldozatokkal.

Az, hogy politikusok valóságos szentnek állítják be önmagukat, nem újdonság a történelemben. Elsőre ugyan mindenki középkori uralkodóinkra gondolna, ez a feltételezés azonban teljességgel hibás: Szent István és Szent László királyunkat az utókor avatta szentté. Csak jóval később, az újkor hajnalán javasolta egy itáliai szerző, bizonyos Niccolo Machiavelli a fejedelemnek, hogy mindig kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének és vallásosnak mutatkozzon – miközben lélekben fel kell készülnie ezek ellenkezőjére. Machiavelli gondolatai óriási karriert futottak be a történelem során: nem csoda, hogy A fejedelem című esszé Napóleon és Mussolini kedvenc olvasmánya lett. A modern politikai marketing azonban csak a XX. századra ébredt igazán az erejére. A világ szerencsétlenebbik felén ekkor azt énekeltették az alattvalókkal, hogy Lenin „feláldozta hű életét”, és hogy ő volt „a hős, ki csak népének élt”. A későbbiek tükrében azonban az efféle röhejes sorok is visszafogottnak bizonyultak, hiszen még a kelet-európai diktátorok sem mentek el odáig, hogy maguk énekeljenek saját jótéteményeikről – ezt inkább másokra hagyták. Az öndicsőítést a kisebb káderek fejlesztették tökélyre, így a szocializmusban egy idő után igazi ritkaságnak számított az olyan téeszelnök, aki ne hivatkozott volna arra, hogy ő mindezt a népért teszi, nagy áldozat ez, ne irigyelje őt érte senki.

Vélhetően ezt a mezővárosi kádermentalitást vette át a rendszerváltás után az új magyar politikai elit, amely továbbra sem tud megbarátkozni azzal a szereppel, amely nálunk civilizáltabb országokban egy politikus számára teljesen természetes. Eszerint a politikus, aki végzi a dolgát – és aki adott esetben még hasznosnak is bizonyul –, nem kegyet gyakorol a nép számára, hanem a kötelességét teszi. Annál is inkább, mert az adófizetők ezért tartják. Hiszen az orvosok és az ápolók sem reklámozzák magukat nap mint nap azzal, hány emberéletet mentettek meg: nekik ez a feladatuk, tudják ők ezt nagyon jól. Nem úgy a magyar politikai elit, amelynek bizonyos tagjai már-már elvárják, hogy hálát adjunk nekik azért, mert ők a politikai pályát választották. Amikor pedig valamilyen jóléti intézkedést foganatosítanak, azt úgy teszik, mintha a saját pénztárcájukból adakoznának. A politikai Teréz anyák rohama ez, amely egyre inkább zavarja azokat, akik szégyellik, hogy hazájukban efféle kelet-európai mentalitás uralkodik.

Nem sok jót ígér, hogy a helyi politika szintjén egyre több, önnön nagyszerűségében egy percig sem kételkedő fiatal politikussal találkozhatunk. Természetessé vált, hogy ifjú önkormányzati képviselők érvelnek azzal: több millió forintot is kereshettek volna, ha más pályát választanak, ők viszont annyira fontosnak tartották a közösség ügyeit, hogy inkább beléptek a pártba. Ha ilyenkor visszakérdezünk, hogy mi is lett volna az a másik pálya, általában nem kapunk egyenes választ, de ha mégis, azt nem köszönjük meg. Ahogy arról is hallgatnak önfényező politikusaink, hogy a szolgálataikért jól megfizetik őket – közpénzből. Mindeközben észre sem veszik, hogy érvelésük mennyire sértő azokra nézve, akik valóban rengeteget dolgoznak, de töredékét sem keresik annak, amit ők.

Az utókor nagyra becsüli azokat az embereket, akik életüket áldozták egy nemes célért. Korunkban ennek a legjobb példája Teréz anya, aki a szegények között végzett áldozatos munkájával az egész emberiség elismerését kiváltotta. Neki sosem kellett fényeznie önmagát. És nem csak azért, mert nem volt rá ideje.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »