Plakátszutyokká leegyszerűsítve

Plakátszutyokká leegyszerűsítve

Az utóbbi esztendők egyik legjobb Pintér Béla-darabját, a Szutyokot öt éve láthatja a közönség a Szkéné színpadán. A történetet nemrégiben Hargitai Iván is színre vitte a székesfehérvári színházban.

Pintér Bélát játszani látszólag hálás feladat, valójában rendkívül kemény munka. Tegyük hozzá, a Pintér-adaptációk általában nem győzik meg a nézőt arról, hogy érdemes volt belevágni a kísérletbe. A sikerhez feltehetően a pintéri stílusjegyek olyan megszüntetve való megőrzése, meghaladása szükséges, amire eddig egyetlen rendező sem volt képes; ennek nyomán az elmúlt években tanúi lehettünk, hogyan születnek az eredetinél általában gyengébb Parasztopera-változatok, Pécstől Temesvárig.

A fehérvári Szutyok – amelynek ősbemutatója 2010 tavaszán volt a Szkénében – sajnos szintén ebbe a sorba illeszkedik. Hogy mi indokolta eredeti formában való műsorra tűzését, nem egészen világos. A történet szerint az elöregedő hegyvidéki faluban élő, a közösség szellemi és anyagi összetartását vállaló Irénnek és Attilának nem lehet gyereke, ezért fogadják örökbe a nevelőintézetből a fogai miatt Szutyoknak gúnyolt Rózsit és cigány barátnőjét, Anitát. Míg az utóbbit a közösség a kezdeti idegenkedés után megkedveli, Szutyok közutálatnak örvend. Neki szinte egyenesen vezet az útja a szélsőjobbhoz, a gárdához; ettől kezdve csupán idő kérdése a tragédia, a kettős gyilkosság.

A darab jellegzetes hat-hét évvel ezelőtti helyzetet mutat be: a folyamatot, ahogy a szélsőjobboldal megerősödött. Akkor még viszonylag új volt „a gárda”, s a többi egyéb, az egykori nyilasmozgalomra emlékeztető riasztó jelenség; a bizarr kuriózum azonban elhétköznapiasodott. Másrészt arról sem feledkezhetünk meg, hogy napjainkban a szélsőjobb sokkal rafináltabban, sunyibban, pragmatikusabban működik – a vezér különös pávatáncát nézve legalábbis erre asszociál az ember. Amit Fehérváron maiként láthatunk, az a félmúlt.

Pintér eredetijében a címszereplő összetett alak, a faji megkülönböztetéshez hasonló kirekesztés áldozata, itt csak – nem a színész hibájából – plakátszerű kliséfigura, akár mint pszichológiai eset, akár mint gárdista. (Mintha a nevelőanya szavaihoz igazodott volna a rendezés: „Szutyok rossznak született eleve. Förtelem.”) Ez a tény, továbbá a realisztikus leegyszerűsítés szinte szájbarágós tandrámává formálja a darabot, amely a Szkénében légies, szürreális, bizonyos pontjain erősen stilizált – ezért is élő. Nem szándékos gesztust láthatunk ebben, hanem feltehetően a jól bejáratott rutin működését. Más téren viszont, s ez sem szerencsés, a fehérvári előadás képtelen elszakadni az eredetitől: a szereplők játéka mögött a másik szereplőgárda játéka sejlik fel olykor, leginkább Kozáry Ferenc esetében.

A darab humora nem működik; hogy tragikuma mégis elér hozzánk, az elsősorban Kerkay Rita (Anita), Egyed Attila (Attila) játékának köszönhető.

(Pintér Béla: Szutyok. Székesfehérvári Vörösmarty Színház. Rendező: Hargitai Iván.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 27.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »