Pjongcsangi napló: Receptek kezdőknek

Pjongcsangi napló: Receptek kezdőknek

Második idegenvezetőnk a koreai nevén mutatkozik be. Nevének középső szótagja úgy hangzik, Dzsin, azt kéri, szólítsuk így, hiszen "a gintonicról mindenkinek vannak emlékei".

Ezúttal a hagyományos koreai konyhát bemutató múzeumot látogatjuk meg. Lisztesládák és zsírosbödönök, csak ők rizst és kimchit tartanak bennük. A múzeum igazgatónője saját maga avat be minket egy koreai specialitás elkészítésének módjába, s közben mi is segédkezhetünk. Az indzsolmi egy ragadós rizses édesség. A megfőzött rizst egy nagy “gyúródeszkára” öntve óriási faklopfolókkal addig döngölik (döngöljük! mi! koreai kántálás ritmusára!), amíg teljesen össze nem áll. Ezután az igazgatónő felszeleteli az egész masszát akkora darabokra, mint egy A4-es lap. A további szeletelést mi végezzük, miután a lapokat megforgattuk egy őrleményben, ami megbízható források (Wikipédia) szerint azukibabból készül. Amikor már egész kis darabokra “szaggattuk”, még egyszer jól megforgatjuk a barnás porban, és már fogyaszthatjuk is. Nem túl édes, nagyon laktató.

Az indzsolmi tipikus esküvői édesség, két okból szolgálják fel ilyenkor. Az egyik az, hogy a vőlegény és a menyasszony közös életükben majd úgy ragaszkodjanak egymáshoz, ahogy a rizsszemek az indzsolmiban. A másik ennél prózaibb: mivel az indzsolmi tényleg nagyon ragadós, az anyósnak összeragad tőle a szája, és nem fogja tudni szapulni a menyét.

Délután egy buddhista szentélybe megyünk, ahol hagyományos teaszertartáson találkozhatunk egy szerzetessel. Előtte megismerkedünk a “templomi etikettel”: ha már elzsibbad a lábunk a törökülésben (a lótuszülésre senkinek sincs esélye, pedig egy négyszeres világbajnok műkorcsolyázó, jelenlegi kommentátor is tagja a kirándulócsapatnak), akkor térdelhetünk vagy fel is állhatunk, de kinyújtott lábbal ülni egy szerzetes jelenlétében nagy illetlenség.

Izgatottak vagyunk, fészkelődünk az ülőpárnákon.

Végre nyílik az ajtó, belép szürkéslila köpenyben belép egy negyvenes, csaknem teljesen kopaszra borotvált… nő. Csak első pillantásra tűnik szigorúnak, szeméből bölcsesség és barátság sugárzik. Minden kérdésünkre válaszol. Elmondja, hogy 17 évig tartott, amíg szerzetesnő lehetett, mivel ez egy hosszú folyamat, sok teszttel és fokozattal. Amikor ezt a hivatást választotta, minden kapcsolatot meg kellett szakítania a korábbi életével, a barátaival és a szüleivel is. Ez kegyetlennek hangzik, de egyébként minden összekapcsolódik, mi is biztosan találkoztunk már, lehet, hogy millió és millió évvel ezelőtt.

Valami pozitív erő lengi körül házigazdánkat, teljesen a hatása alá kerülünk. Humora is van, hangosan kacag, amikor a szintén majdnem teljesen kopasz egykori négyszeres világbajnok korcsolyázó megdicséri a hajviseletét. Megtudjuk, hogy a szerzeteseknek is vannak okostelefonjaik, és használják az internetet, de természetesen meditálás közben ez szigorúan tilos. A kolostor lakói hajnali négykor kelnek, és nem ritkán napi 11-14 órát is meditálnak. Nincsenek folyton lótuszülésben, bizonyos időközönként más testhelyzetben “lazíthatnak”. Vendéglátó szerzetesnőnk köpenye alól így is kivillan a sportolóknak való bokafixáló kötés – hiába, a lótuszülés nem kíméli az ínszalagokat.

Vendéglátónk kicsit félreérti a kérdést, amikor egy fiatal kolléganő félénken megkérdezi, meg tudná-e adni a boldogság receptjét. Arról beszél, ő mikor volt a legboldogabb: akkor, amikor a szerzetessé válása legelső időszakában először érezte magát egynek Buddhával.

Búcsúzóul azonban jó tanácsokat is kapunk tőle: “Szeressétek saját magatokat. A legnyilvánvalóbb ajándék, amit másoknak adhattok, a mosoly. Mosolyogjatok sokat. És legyetek udvariasak. Ha így tesztek, megtaláljátok a boldogságot.”

Ilyen egyszerű.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »